Interjú Raffay Ernő történésszel hősiességről, valamint kihagyott lehetőségekről

Miért tartja fontosnak, hogy megemlékezzünk a Székely Hadosztályról?

– Száz évvel ezelőtt zajlottak le ezek az események, tehát ez kerek évforduló. A Székely Hadosztály 1918 novemberének végén különböző katonai egységekből alakult meg Kratochvil Károly ezredes parancsnoksága alatt. Hadat viselt, frontot megjárt katonákból álló alakulat volt, amelynek tagjai látták, hogy az országot Románia részéről hadüzenet nélküli támadás érte. Hitler csak a második volt, aki a 20. században had­üzenet nélkül megtámadta Magyarországot. Románia 1918. november 10-én ezt megtette, amikor hadat üzent Németországnak és megtámadott minket: ez volt a jogi helyzet.

És a katonai állapot?

– A Károlyi Mihály „rózsaszín” gróf vezette szabadkőműves, balos kormány irányítása alatt lévő Magyarországot, amely november 16-tól népköztársaság lett, három irányból, északról, keletről és délről támadták meg cseh, román és szerb alakulatok. Tragikus katonai helyzet alakult ki. Éppen minap találtam egy dokumentumot az országos levéltárban, egy hadügyminiszteri parancs másolatát december 22-i keltezéssel. Akkor a románok kis létszámú katonasággal még a Székelyföldön voltak. A parancs kimondta az összes magyar katonai, csendőri és rendőri alakulatnak, hogy ne védekezzen a benyomuló alakulatokkal szemben, hanem parlamenterek útján kössenek átadás-átvételi szerződést velük, majd adják át a fegyvereiket. Ez hazaárulás volt, amellyel csak a Székely Hadosztály katonai tevékenységét tudjuk szembeállítani: ők 1919 januárjában megállították a románokat a Király-hágón. Ez később, amikor márciusban Budapesten már Tanácsköztársaság néven kommunista diktatúra jött létre, azt jelentette az egyes katona számára, hogy mögötte a vörösök voltak, vele szemben pedig a románok.

Mi ennek a máig ható üzenete?

– Visszaköszön a múlt, és ez nem csak a magyaroknál van így, más nemzetek esetében is tapasztalható. Amikor eljön egy évforduló, a történtekből tanulnia kell a politikusoknak. Nem szabad meghátrálni az ellenség elől, mert bár lehet vereséget szenvedni, de eleve kimondani azt, hogy feladjuk az országunkat, lehetetlenség. Száz évvel később az események példát mutatnak: azt, hogy lehet politikai vereséget szenvedni például egy önkormányzati választáson, de nem szabad feladni a küzdelmet. Végsőkig harcolni kell, és előbb-utóbb meg lehet nyerni a már elveszettnek látszó ütközeteket, politikai csatákat.

A rendszerváltás időszakának is évfordulóját éljük. Mi volt a legnagyobb hibánk?

– Éppen januárban tartok majd erről előadást. Gyakorlatilag az élet minden, történelmileg fontos területén elbuktuk a rendszerváltozást, mert rablókapitalizmus lett Magyarországon. Már 1985–86-ban elkezdődött az állami tulajdon magánkézbe vándorlása, de nem alakult ki magyar tőkés osztály, idegen tőke jött, és a magyarok a saját hazájukban munkavállalók lettek. Csak egy-két család tudott nagytőkéssé válni, és ezeknek legalább a fele kommunista eredetű volt. A gazdasági rendszerváltozást tehát teljesen elveszítettük, de ez csak az egyik. A másik: én azt gondoltam, hogy a rendszerváltozás idején a szétdarabolt Magyarországgal történik valami. Valami olyasmi, hogy tárgyalások kezdődnek arról, mi legyen a Felvidékkel, Erdéllyel, Vajdasággal. Antall József mondta nekünk, amikor négyen beszélgettünk, hogy uraim, nem Szlovákia kapta meg a Felvidéket, hanem Csehszlovákia. Ha pedig Csehszlovákia felbomlik – ami 1992. december 31-én éjfélkor megtörtént –, akkor nekünk bizonyos kérdéseket fel kell tennünk. De nem történt semmi.

Jugoszlávia is szétesett…

– Ráadásul Csehszlovákia békésen bomlott föl, Jugoszlávia pedig véres háborúval. Ott nekünk lehettek volna békefenntartási, de akár katonai lehetőségeink is. A horvátok hozzánk jártak fegyverért: tudom, mert ezt magyar részről hárman intéztük, és én voltam az egyik. Tehát azt vártam, hogy Magyarország határai­nak esetében változás lesz. Nem mindenki gondolta így, én azonban ebben reménykedtem, és ezért dolgoztam. Kiderült, hogy nemcsak a gazdasági rendszerváltást buktuk el és szociális piacgazdaság helyett rablókapitalizmus lett, elbuktuk a határok kérdését és még sok minden mást is.

Mi volt a történtek ideológiai háttere?

– Magyarországon a 19–20. században három nagy eszmetörténeti, ideológiai irányzat küzdött egymással: a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus. Amikor a Kádár-rendszer összeomlott, abban reménykedtem és az lett volna a helyes, hogy a Horthy-rendszer mintájára valamilyen modernizált, konzervatív politikai és kulturális rendszer alakul ki. Ehelyett visszajött a dualista időszak, az 1867 és 1918 közötti liberalizmusnak egy neoliberális, teljesen ember- és szabadság­ellenes, kiürült, gazdasági haszonszerzésről szóló államrendszere. Úgyhogy ebből a szempontból is veszítettünk, a szólás szabadságát leszámítva a rendszerváltásból nem történt meg semmi. Nem véletlen, hogy egyes fideszes politikusok azt mondják, most kell megcsinálni a rendszerváltozást, mert ami az elmúlt évtizedekben történt, az nem képviseli a tíz országban szétszórt magyarság érdekeit.