A világ jó, s szabad azt tenni, amit szeretünk – Beszélgetés Horváth Erzsébet református lelkésszel

Az alig huszonöt esztendős tiszteletes asszony – ez a hivatalos megszólítás – hosszú, szőke haja ráhullott palástjára térdepeltében, a bőre szinte gyöngyházfényességűen ragyogott. Szép. Azt mondja, Krisztus gyermeke, de elsősorban keresztyén ember. S hogy minden nap tartogat valamit az Úristen, ami jót hoz.

Népmeseszerű mozzanatok kísérik e fiatal lelkésznőt életének mostanáig tartó útjában, pedig 1994. januárjában született Mátészalkán, s Tiszacsécsén, Móricz Zsigmond szülőhelyén nevelkedett fel, az ukrán határhoz közeli alig kétszázötven lelkes faluban.Erzsébet gyermekkorában nem működött a mobiltelefon, s nem volt internet, mert pont kikerült a tornyok hatósugarából. Hihetetlen, hogy ma ilyen létezik, de jelenleg is így van. Míg mások neteztek, addig ő olvasott és tanult, a netrobbanás idején. Mondom, népmesei elemek szövik át életét Tiszacsécsétől Debrecenig, Nyilas Misi református kollégiumától a hittudományi egyetemig, a wuppertali és heidelbergi tanulmányokig, s a mányi megérkezésig. A hatalmas templom karácsonyi díszben, a parókián az otthonteremtésre készülődik ez az okos nő, aki pátosz nélkül szól megingathatatlan hitéről, belső elköteleződéséről, s ezt nagyon jó hallgatni.

– Én még a régi falusi módi szerint éltem, egy szatmári tiszaháti tornácos házban nőttem fel. Agyonféltett kövér kislány voltam, egyetlen gyermek – mosolyog. Nevének is története van. Az édesanyja kárpátaljai magyar, felmenői között pravoszláv hitűek, a közeli határ túlfeléről hozta őt feleségül az édesapja. Az apai nagymama, Kiss Erzsébet postásként dolgozott a faluban, református, kemény, szigorú asszony volt, mindenkinek segített, de nyelvétől, határozottságától kissé tartván, menye, a szelíd Katalin Erzsébetnek keresztelte kislányát anyósa után.

– Böskének hívtak, amit nemigen szerettem, olykor csúfoltak is vele, de ma már másként tekintek erre is. A párom vezetékneve után vélhetően én is Kiss Erzsébet leszek – avat be a rejtélyes múltba, s kicsit a jövőbe is. A tiszacsécsei gyerekkor elsőrenden a meghatározó személyiségű nagymamáról szólt, a gazdálkodó szülők a nagyszülői házban laktak együtt. A kitűnő tanuló kislány Tiszakóródon járt iskolába, s Tiba Zsolt csécsei lelkész javasolta a debreceni református gimnázium matematika tagozatára, ahová a második legjobb felvételivel került be. Innentől megváltozott az élete.

– Nem szólítottak többé Böskének, lefogytam, németül és angolul tanultam, jeles bizonyítványt vittem haza minden év végén, s a hit meghatározó lett az életemben. Az ötszáz éves, Abigél-szerű kollégiumban otthon éreztem magam, az NB 2-ben röplabdáztam, s pszichológusnak készültem. Aztán harmadiktól kezdett gyötrelem lenni a matek, s elgondolkodtam. Miért ne lehetne szeretni, amit csinálok? Leadtam a matekot, felszabadultam a döntéstől, s különbözeti vizsgákat követően felvettem a vallás fakultációt. Az érettségikor már megérett bennem az elhatározás: lelkész leszek!

Mélységek és magasságok. Míg a korábbi kicsit szorongó, túlteljesítő, megfelelni kívánó Erzsébet felszabadulni látszott, a nagymama meghalt. A tizennyolc esztendős nagylányt úgy megviselte nagyanyja halála, hogy belebetegedett, kórházba került. Sokat gondolkodott a betegágyon, s az elhatározás végleg megérlelődött benne: Istent kívánja szolgálni. Nincs köze e tragikus veszteségnek hivatása választásához, véli mindenek ellenére, ám személyisége része az életét meghatározó nagymama ma is.

– Az elhivatottság-érzet kétségek nélkül megfogalmazódott bennem, miként azt is éreztem, hogy én olyasmit is meglátok, amit mások nem. S ezt a tulajdonságomat csakis a Jóistentől kaptam. Egészen fiatalon megnyíltak nekem az emberek, olyan perspektívából látom ma is a világot, ahogyan mások talán nem – mentegetőzik szelíden. A teológiai diploma megszerzésével párhuzamosan pedig a világ is megnyílt előtte. A németországbeli wuppertali hittudományi egyetemen egy évet tanult zsinati ösztöndíjjal, majd Heidelbergben Erasmus-ösztöndíjjal. Segédlelkészként szolgált a Frankfurt am Main-i és a mainzi gyülekezetekben, külhoni magyaroknak, németeknek prédikált.

– Elsősorban keresztyén ember vagyok, Krisztus gyermeke. A hit nem azonos a lelkészséggel – magyarázza egyszerűen. – A lelkészi szakma hivatás, munka. Nem azért szolgálom Istent, mert lelkész vagyok, a kőműves, a tanár vagy a mérnök is őt szolgálja, ha úgy akarja. Megtapasztaltam, hogy a világ jó, s nem kell feltétlenül szenvedni! Lelkészként is szabad őszintének és embernek lenni, esendőnek is akár. Krisztus már meghalt értünk, megváltott bennünket. Az ember soha nem tud egészen eleget tenni az Úristennek, mármint tökéletes lenni, de én törekszem rá. Ha a Szent lelket befogadom, akkor üdvözülök, ezt kiolvastam a Szentírásból, és megértettem. Olykor bűnös vagyok, de ez is emberi mivoltunkat tükrözi.

Németországban erős kísértést érzett, hogy beíratkozzon az egyik tandíjmentes orvosi egyetemre, de itthon nagyon várta valaki, s minden értelemben hazahúzta a szíve.

– Nem tudtam abban a kultúrában megmaradni – mondja, noha sokat tanult, s maradandó, értékes emlékeket őriz a németországi évekből. – Volt egy katolikus teológiát végzett német orvos, lelki gondozómnak nevezhetem, aki papnak készült, végül nem szenteltette fel magát. Míg haboztam, jelentkezzem-e az orvosira, csóválta a fejét, ismert engem: Menjen haza, mondta, Magyarország várja! Két hét alatt összecsomagoltam. Végül egy lelkésztársam ajánlotta, hogy beszéljek a mányiakkal, lelkészt keresnek. Letettem a nagypapi vizsgát, az egységes lelkészképzőt, találkoztam a presbitériummal, s Zsirka László tabajdi felügyeleti lelkész alá kerültem beosztott lelkészként Mányra.

Saját, elegáns, gyönyörű papi palástja van, héber feliratot hímeztetett belé az Ószövetségből, Józsué könyvéből. „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled az istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz.”

– Ha a palástot felveszem, ez velem van. Egyszer egy héten, a vasárnapi istentiszteleten mindenképp – mondja csöndesen. Mányon tölti a Szentestét Erzsébet, karácsony 24-én prédikál, a családja jön el hozzá karácsonyozni, s egy elsőéves legátus is szolgál az ünnep alatt. – Hozzám lehet kopogtatni, itt vagyok – simít végig a paláston.