„Piperegyilkosság” – Lajoskomáromban öntevékenyen ölték le a romákat

Szinte naponta láttam plisszérozott, sárga, könnyű, földig érő szoknyájában, áttetsző rózsás blúzában, fejkendővel a fején magányosan bolyongani. Amikor a csendőrök összegyűjtötték a közeli települések cigányait, hogy a Grábler-tóhoz vigyék, valahol máshol tartózkodhatott.

Porrajmos. Elpusztítás, elnyeletés a szó jelentése.

1935-ben kezdődött, ha a kezdeteket egyáltalán nyomon lehet követni.

A nürnbergi törvények előbb a zsidók és árják közötti házasságot tiltották meg, majd a tiltást a cigányokra és árják kapcsolatára is kiterjesztették. Kétség esetén a rendőrség döntötte el a származási alapon való hovatartozást. Egy év múlva, 1936. március 15-én a szavazati jogot megvonták a cigányoktól. Az üldöztetés több fokozatban történt. Előbb a helyhez kötést, a fekete háromszögű jellel való megkülönböztetést, a gyermekek családból való kiszakítását, a külföldre űzést, a kereskedelmi tevékenységtől való eltiltást, a megyehatáron kívüli iparűzés megtiltását, a lovas szekér használatától való eltiltást kellett tudomásul venniük. 1940-től az események felgyorsultak. Zárt telepeket, gettókat alakítottak ki életterük beszűkítésére, összegyűjtésük biztosítására. Kö­vet­kezett a komáromi csillagerődben történt embertelen próbatétel, majd a túlélőket elnyelte az erre a célra kialakított megsemmisítő táborok egyike. Az elszállítottak éhezésen, tömeges sterilizáción és álorvosi kísérleteken – többek között tífuszkísérleteken – estek át.

A halált nem adták ingyen.

1945. januárjában, február táján már látható volt a háború végkimenetele. Az Alföldön a szovjet hadsereg söpört végig akadálytalanul. Budát február 13-ára feladta a megszálló német hadsereg. És ekkor, a győzelemben még bizakodó, bár már inkább a végkifejlett miatt aggódó helyi nyilas elöljáróságok és csendőrök sebtében és öntevékenyen „befejezték” a cigányok megsemmisítését. Azoknak, akik lemaradtak a vagonokról, a saját településük határában szervezték meg az életüktől való megfosztását. A szomszédos megyéhez tartozó, hozzánk közeli Várpalota-Inotán a csendőrök és nyilasok kézigránátokkal, golyószórókkal indultak a kiásott gödrök felé. Szolgaegyházán – ma Szabadegyházán – az úri vadászatok gyakorlatát követve lőtték ki a családokat. Lajoskomáromban köztiszteletben álló helyiek vették a kezükbe a kivitelezést. Tömegmészárlások a háború utolsó heteiben, az utolsó lehetőségeket még kihasználva.

A Várpalota-inotai Grábler tónál 1945. február 2-7. között egyszerre 118 cigány embert öltek meg a csendőrök a tó melletti „akácásban” kiásott gödörbe lőve. Jeltelen sírjukra később ráterjeszkedett a tó, amely ma is kedvelt horgászó hely. 1974-ben a Fejér megyei Népfront vezetői azzal hárították el egy emléktábla elhelyezését, hogy az ott legyilkolt cigányok kivégzése „jogszerű” volt, „mert „lepaktáltak az ellenséggel”, ezért nem mártírok, hanem hazaárulók, nem jár az emlékhely számukra. Egy „hazaáruló” 14 éves kislány, valamint egy – 8 golyót testébe kapó – állapotos fiatalasszony éjszaka kimászott a tömegsírból. A népbíróság előtt ők számoltak be hitelesen a vérengzésről. Hazánk egyik legnagyobb tömegsírjánál a 70-es években vidámpark létesült. 2006-ban, több mint hatvan év után került elhelyezésre egy emléktábla a város más pontján.

„Piperegyilkosság”. Ez a kifejezés jutott először eszembe akkor, amikor megismertem a lajoskomáromi tömeggyilkosság történetét. Jan­csó Miklós a rendszerváltozás után, 1996-ban mert a nyomába eredni a tragédiának Daróczi Ágnes újságírónő segítségével. Mázsányi anyagot gyűjtöttek össze az akkor még élő emlékezet alapján, de csak töredékét volt bátorság nyilvánosságra hozni a „Temetetlen halott” című 45 perces televíziós dokumentumfilm bemutatásával. Többen éltek még az elkövetők és támogatók közül. A döntést meghozó községi elöljáróság tekintélyes emberei, a végrehajtásra önként ajánlkozó csendőrség sváb és magyar tagjai, a mészárlás alatt a falu határában lévő sorompóhoz az idegenek távoltartására kiállított elöljárósági dolgozó, a mészárlás helyszínére a szállításhoz szekereket biztosító jóravaló gazda, a községi bíró, akinek feladata lett volna a háborút követően a háborús bűnösök anyagának felterjesztése a népbírósághoz. Nem tette meg. A község a „cigánykérdést” saját hatáskörben oldotta meg. Precízen, a szorgos gazdák tudtával és hallgatólagos támogatásával, az elhatározást és kivitelezést illetően tökéletes összhangban. A nyilas ideológia adta a bátorságot és a felmentést a többnyire svábok által lakott településen.

1945. január 23-ára a mezőőrök és csőszök kiásták a tömegsírt. A késő délutáni órára a sorompó mellé állt az elöljárósági szolga, hogy megállítsa az arra tévedő nem kívánatos személyeket. A négy felnőtt férfit leválasztották a Bajza és Peller családról, a helyi temető gödrébe lőtték, majd rájuk húzták a földet. Az asszonyokat és gyermekeket – 16 főt – a határban lévő kukoricásban kiásott tömegsírba lőtték, majd beszántották a titkot a földbe. A sorompóőr letörölte a könnyeit, a szekereket biztosító gazda szenvtelenül elfordította a fejét a kétségbeesetten tiltakozó jajgatóktól. A végrehajtók visszaszálltak a szekerekre, és hazamentek vacsorázni. Lajoskomárom bűnére rászállt az est. Ettől kezdve erről több szó nem esett. A csendről, nyugalomról, tisztaságról, szorgalomról, békéről, virágzó kertekről híres település elvégezte a dolgát. Lelkifurdalás és megbánás nélkül. A cigányok azóta ott, a jeltelen sírban nyugszanak, kukoricatábla vi­rul felettük a zsíros földben.

A háború után készült emléktáblára sem a falu elhurcolt zsidói, sem az öntevékenyen legyilkolt cigányok neve nem került fel. Őket nem tartották veszteségnek. Amikor pedig a kellemetlenkedő Jancsó Miklós firtatta a történteket, csak vállvonogatás és a „háborúba ez is belefér” motyogás volt a válasz. A gazdag és virágzó, mélyen vallásos, többségében svábok által lakott település összezárt, és kollektív titoktartást fogadott. A forgatás idején már idős lelkipásztor kelletlenül hárította el a rendező felkérését: „csak nem gondolják komolyan, hogy nekiállok a régi könyvekben keresgélni a cigányok miatt?” Aztán mégis fellapozta. Az anyakönyvben a férfiak halálát úgy rögzítették, mintha törvényes ítélet után törvényes kivégzés történt volna. A nők és gyermekek haláláról nincs bejegyzés.

Arra a kérdésre, hogy mit vétettek, a „saját maguk hozták magukra a bajt” közhelyes válaszok hangzottak el, egyetlen konkrétum nélkül. Az áldozatoknak nem volt bűnük. Se kicsi, se nagy. Téglavetőként keresték kenyerüket. A film bemutatása utáni csend a közöny üzenete. Katz Katalin „Visszafojtott emlékezet” c. munkája tartja ébren a település történelemmé szelídült bűnét.

Rég volt, tán igaz se volt.