Fülöp István és Sallai István életüket adták egymásért, a hazáért

A legtöbb család legendáriumában megtalálható valamilyen kiemelt jelentőségű történet; legyen szó akár tiszteletre méltó hőstettről, akár könnyfakasztó szerelmi kalandról. A kérdés, hogy fennmaradnak-e ezek az elbeszélések, ha nem írjuk le őket. Gyerekkorunkban számtalanszor hallottuk nagyszüleinktől, majd továbbadtuk gyerekeinknek, de hogy ők megőrzik-e, az már nem bizonyos. Amíg élünk, még elmeséljük, ha lesz, aki meghallgatja, de aztán… Épp ezért le kell írni, hogy emlékezzenek eleinkre akkor is, ha mi már nem tudunk rájuk emlékezni.

A veszteség miatt érzett fájdalmat elképzelni sem lehet

Fontos a történeti hűség. Előfordul persze, hogy a krónikás téveszt s nem a valóság jelenik meg a sajtóban. Egy régi, több évtizeddel ezelőtti tévedést szeretnék pontosítani.

A 8 Órai Újság 1936. augusztus 4-i számában jelent meg a következő rövidhír: „Nem tudta megülni az ökröt – vízbe fulladt. Székesfehérvárról jelentik: Fülöp István, az előszállási uradalom bérese, az úsztató tóban fürdette az ökröket. Az egyik úszó állatba kapaszkodott az úszni nem tudó béres, az ökör azonban ellökte magától, és Fülöp István a vízbe fulladt.”

Ahogy mondani szokás, a lényeg benne van: Fülöp István 1936. augusztus elején meghalt. De nem úgy történt, ahogy e pár sor tudósít. Nagyanyámtól, Fülöp Borbálától jó párszor hallottam az esetet, ugyanis az említett férfi „Pis­tink”, azaz mama testvére volt.

Fülöp István 1911. március 10-én született Fülöp Mihály és Győri Mária első közös gyermekeként. A katonaidő letöltése után béresként dolgozott az uradalomban – ez is jól szerepel a hírben, s valóban az ökröket fürdették azon a meleg nyári napon. Az akkor tizenhat esztendős Sallai István az egyik ökör farkába kapaszkodva szeretett volna úszni, de elmerült. A másik István (Fülöp) nem gondolkodott sokat, beugrott a tóba, s kimentette a fiút. Vélhetően felhevült testtel merült a hideg vízbe, s ez az életébe került. A család illő módon eltemette, de csak jóval később került rá méltó síremlék.

A két István története ugyanis itt még nem ért véget. Sallai István lehetőséget és esélyt kapott az életre, szülei – Sallai István és Terner Katalin – örömére, ám a második világháború közbeszólt.

A huszonkét esztendős fiút behívták katonának, a 18/II. honvéd gyalogzászlóaljhoz került, s vitték azonnal a frontra. 1942. augusztus 7-én Korotojaknál esett el a hídfőcsaták első napján, repesztámadás általi légnyomás következtében. Ott hantolták el, emlékét katonatársaival együtt tábla őrzi a rudkinói katonai temetőben. A hősi halált halt katona az ellenség előtt tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartásáért megkapta a magyar bronz vitézségi érmet.

A hozzátartozókat – a hadisír-nyilvántartó oldalán található adatok szerint – csak 1943. január 11-én értesítették Sallai István haláláról. A veszteség miatt érzett fájdalmat elképzelni sem lehet. A Sallai szülők sosem feledték el, mit tett Fülöp István a gyermekükért. Síremléket állíttattak, melyre mindkét fiatalon elhunyt fiú neve fölkerült. Ma is jól olvasható a szívfájdító felirat Fülöp István sírján, az előszállási temetőben: „Életed áldoztad értem, én meg a hazáért. Örökké gyászolunk benneteket.”