Oravecz Éva lajoskomáromi doktornő a kultúra és a mozgás elkötelezett híve

Az összefonódó utcák középpontjában vendéglő, tűzoltóállomás, könyvtár és egészségház is található. Ez utóbbi épület felső emeletén lakik jelenleg is Oravecz Éva. Leszalad hozzám, nyitja az ajtót. Egy könnyed lépcsőzés után egy barátságos lakás látványa tárul elém: a vendégszobában, ahol az egykori háziorvos fogad, éppen természetfilm megy a televízióban, s amerre a szem ellát, könyvek garmadája sorakozik.

– Nagyon szeretek olvasni, most, hogy nyugdíjba vonultam, várhatóan több időm is lesz rá – csípi el a tekintetemet Éva. Az orvosi „enciklopédiák” mellett Dragomán György, Kepes András és A Gyűrűk Ura is glédában áll. A könyvek sorain túl a színház világa is érdekli, mint mondja, Budapestre és Székesfehérvárra egyaránt tervez ellátogatni. Ezt eddig is megtette ugyan, de a munka gyakran közbeszólt.

„Felkészülhetünk egy beteg elvesztésére, de megszokni sosem fogjuk”

– Volt, hogy le kellett mondanom előadást, mert indulás előtt esett be hozzám egy beteg. Ez a hivatás ezzel jár – vallja Éva, aki eredetileg Budapestről érkezett Lajoskomáromba. Pontosabban előbb a Tolna megyei Gyönkre (a szülei Tolna-Mözsön éltek), majd két évre Mezőkomáromba, amely akkor még Lajoskomáromhoz tartozott. Így szolgált 39 éven át a településen.

– Megszerettem a rendezett, tiszta portákat, ami azt mutatta, jó a településvezetés, jó a lakosság – válaszol a döntését firtató kérdésemre. – Ez az érzés azóta sem változott, jó itt élni – teszi hozzá. Mint mondja, vidéki háziorvosnak lenni jó, mert így valóban végigkövetheti a hozzálátogatók életét a születéstől egészen az utolsó pillanatig. Az orvosi foglalkozást mindig is széles körben, nem csak egy részterületet érintve szerette volna művelni. Édesanyja azt mesélte neki, Éva már hároméves korában azt mondogatta, háziorvos szeretne lenni. A pécsi egyetem elvégzése után gyakorlóéveit a szekszárdi kórházban töltötte, ezt követően került körzetbe.

– Azok a gyermekek, akik akkor születtek, amikor idekerültem, már szülők. Ennyi idő alatt bőven megismertem a falut, a lakosokat, a családi és rokoni viszonyokat, azt, milyen szociális és higiénés viszonyok között élnek a polgárok. S mivel vegyes körzetben dolgoztam, tehát gyermekeket is elláttam, teljesen át tudtam fogni a „vertikumot” – magyarázza Éva.

A kérdésemre, hogy miért hasznos információk ezek, elmondja: bizonyos betegségeket már a szociális háttér meghatároz (mondjuk az oltás megtagadásával), de az együttműködést és a beteg kezelésének lehetőségeit is befolyásoló tényezők ezek. A zárt rendelőn belül például meg tudta kérdezni azt, hogy a betege ki tudja-e váltani a gyógyszerét. Ha nem, olyan gyógyszert írt fel, amit a páciens meg tud fizetni – vagy az önkormányzathoz fordultak segítségért. A folyamatos kommunikáció pedig mindig is működött a településvezetés és a háziorvos között.

A 72 éves Éva nyugdíjas éveit olvasással, keresztrejtvény-fejtéssel, tornázással és nordic walkingozással tölti, valamint Budapesten élő jogász lányával tartja a kapcsolatot. Megbecsült lakosa Lajoskomáromnak és Fejérnek: 2006 óta díszpolgára a településnek, 2007-ben Dr. Berzsenyi Zoltán-díjjal tüntették ki, s nyugdíjba vonulása alkalmából oklevelet és könyvutalványt kapott a településvezetéstől. Jól ismerik!