Főhajtás az I. világháborúban életüket vesztett kollégák előtt

Az emléktáblát ünnepélyes közgyűlés keretében helyezték el az akkori ügyvédi kamara falán. „Dulce et decorum est pro Patria mori” szól a márványra vésett felirat. „Édes és dicső dolog a hazáért feláldozni az életet.” A márványtábla most új helyre, a mai Ügyvédi Kamara falára került. Az első világégés befejeződésének bő 100 éves évfordulója alkal­mával mi is emlékezünk hő­seinkre.

Dr. Buzás Kálmánra, Dr. Deutsch Jenőre, Dr. Farkas Zsigmondra, Dr. György Bélára, Dr. Lenkey Lajosra, Dr. Szabady V. Gézára, Dr. Varhanek Ferencre, Dr. Farkas Dénesre, Dr. Huszár Mihályra, Dr. Váradi Gézára.

„Sejtettem, hogy mi következik, hogy mit jelent a vesztett háború…”

Városunk legendás polgármesterének, Csitáry G. Emilnek naplója saját élményein keresztül mutatja be a háború kitörésének hangulatát. Az ő gondolatait kérem kölcsön. „1914 július végén, egy vasárnap a mai katonai temető te­rületén lévő Lövölde kerti teniszpályáról tértünk haza, amikor az utca elején rikkancs kiabálására lettünk figyelmesek. A helyi lap rendkívüli kiadásban jelentette, mi történt Szarajevóban. A hír megdöbbenést keltett. Valahogy mindenki öntudatlanul is érezte, hogy a gyilkossággal lezárult egy kor, amely annyi örömmel és szépséggel ajándékozta meg az embereket és feltartóztathatatlanul közeleg a világháború.” Az akkori közvélemény – nyilván nem tudva, hogy mi a háború – szinte egyértel­műen a fegyverek alkalmazását kö­vetelte. Székesfehérváron is tüntetések robbantak ki, nemzeti zászlók alatt éltetve a háborút. Az általános mozgósítást elrendelő falragaszok hatására szinte minden hadra fogható férfi jelentkezett. Olyanok is, akik sohasem voltak katonák. A vasútállomás előtt kivont karddal tisztek álltak, akik a tízpercenként érkező katonavonatokról leszálló bevonulókat kardlapokkal irányították a gyülekezőhelyekre. Az érkező 30-40 ezer embert nem volt könnyű fedél alá juttatni. Nyár lévén az egyes utcákon – köztük az Oskola utcán, az öreg ciszterci gimnázium előtt – hintett szalmára fektetett férfiak vártak az indulásra. Az emberek falták a híreket. Prohászka Ottokár püspök több esetben lement a püspöki palota portásához, ha a megszokott időpontban nem kapta kézhez a Székesfehér­vári Hírlapot.

A kivilágított városban még a régi rend szerint folyt az élet. Az eget verő lelkesedés azonban az elesettekről és hadifoglyokról szóló hírek hallatán aggodalmaskodássá, majd fásultsággá, közönnyé vált.

Az emlékiratok írójának – Csitáry G. Emilnek – módjában állt a világháború nagy erőfeszítéseit közvetlen közelről látni. 1917 decemberében kiutazott az olasz harctérre, háziezredünk, a 17-es honvéd gyalogezred látogatására. Piavéban szembesült a háborúval. Röviddel azelőtt zajlott le a nagy offenzíva, amely a Piave folyóig vetette vissza az olaszokat. A széles folyómeder még tele volt tetemekkel, harci eszközökkel. Közelről látta Doberdót is, annyi székesfehérvári katona temetőjét.

Károly király, az agg uralkodó utóda a világháború leg­kritikusabb szakaszában a jól működő kabinetet menesztette és gróf Esterházy Móricot, a tapasztalatlant tette meg az új kabinet élére. Gróf Széchényi Viktor főispán a frontra kérte magát. Szinte máról holnapra csúszni, zülleni kezdett a köz- és államigazgatás. Nemcsak a közellátás mondott csődöt, hanem egyenesen beletorkollott minden a nagy összeomlásba, amely 1918-ban bekövetkezett.

„Vége a háborúnak! Összeomlott a front, szerteszéjjel szaladtunk, ki-ki amerre jónak tartotta. Hazavergődtünk valahogy mi is, apámmal ketten. Fáradtan, kedvetlenül, keserűen – emlékezett vissza gr. Széchényi Zsigmond, az aranytollú író és vadász. Na – de legalább vége szakadt. És a mi életünkben – ezt az egyet bizonyosan véltük tudni – soha többé nem lesz! Ilyesmire épeszű ember nem kapható. Ennek elfelejtéséhez jó néhány emberöltő szükséges… Fődolog, hogy hazatérhettünk, hogy épkézláb megjöhettünk, hogy most már itthon is maradhatunk. Ezt se mindenki mondhatta el magáról. Csak a kedvem, a lövészárokban oly gyakran kitervelt, hazatérési jókedvem, az sehogy se akart megjönni… Sejtettem, hogy mi következik, hogy mit jelent a vesztett háború…”

Az elcsendesedett katonavonatok most a frontról hazaérkezőket szállították.

A 17-es honvéd gyalogezred túlélő katonáit parancsnokuk, Márkosfalvi Sipos Gyula ezredes vezette vissza Székesfehérvárra fegyelmezett rendben. Dr. Buzás Kálmán, Dr. Deutsch Jenő, Dr. Farkas Zsigmond, Dr. György Béla, Dr. Lenkey Lajos, Dr. Szabady V. Géza, Dr. Varhanek Ferenc, Dr. Farkas Dénes, Dr. Huszár Mihály, Dr. Váradi Géza és a 660 000 magyar katona férfi már nem térhetett haza. Dr. Varhanek Ferenc tartalékos zászlós haláláról 1915 decemberében szűkszavú értesítő jelent meg a Vasárnapi Újság halálozások rovatában. „A székesfehérvári 17-ik honvéd gyalogos ezred tisztikara őszinte részvéttel és fájdalommal tudatja, hogy a szeretett bajtárs a királyért és a hazáért hősi halált halt…” Dr. Szabady József, az ismert és tekintélyes ügyvéd – akinek Annuska nevű féltve őrzött leánykája kegyeiért versengett a katolikus köri mulatság ifjúsága – családja is gyászolt. Dr. Szabady V. Géza ügyvéd a hősi halottak egyike volt.

Kegyelettel emlékezünk ­rájuk.