A Velencei-tó vizes környéke számos madárfajnak biztosít helyet az életre

– Karakara-kirikiri – utánozta a hazai poszáták legnagyobb képviselőjének hangját a Duna–Ipoly Nemzeti Park munkatársa. – A nádirigó hosszútávú vonuló! Nem elégszik meg a mediterráneummal, a Szahara túlsó oldalára szokott költözni. Az út bizony sokáig tart, ahhoz, hogy visszaérjen olyan április közepére, illetve május elejére, elég korán el kell indulnia. Először mindig az idős hímek térnek vissza. Ha megérkeznek a hosszú útról, a nádszálak tetejére fölülve az énekükkel mutatják ki a tojóknak, hogy ez egy szabad levél, ahova őket várják. Mindig a tojó kezdi el építeni a fészket – magyarázta a szakember. Az öreg hímek körülbelül 80 százalékos biztonsággal megtalálják saját levelüket, az ismert közeget. Nagyon gyorsan elindulnak ismételten: július végén, augusztus elején „szedik a sátorfájukat”.

A piciny rétisasfiókák a fehér vattát is megtámadják!

A nagy kócsag testtömege átlagosan 1,6-1,7 kilogramm, magassága 90–100 centiméter.

– Könnyed és légies faj. Hosszú, szigonyozó csőre révén viszont 60-70 deka­grammos halakat is képes elfogyasztani – ecsetelte az előadó.

Kiss Péter a szürke gémet az opportunista jelzővel illette:

– Mindenfelé megy, ahol táplálékhoz tud jutni. A tapasztalat szerint, főleg, hogy enyhe telek vannak, egyre több példány próbál áttelelni, ezzel megtakarítják a vándorlással járó energiavesztést – tudtuk meg.

A nyári ludak 2013 óta már nem védettek, vagyis vadászhatóak.

– Szerencsére állományában nincs észrevehető csökkenés – mondta ezzel kapcsolatban Kiss. Annak ellenére is így van, hogy a nyári lúd domesztikálható, sokan össze is szedik pöttöm korukban a jószágot; házaknál felnevelhetők.

A búbos vöcsök táplálék­bázisát kétéltűek, kisebb hüllők, de legfőképpen az apró halak jelentik. A vörösszárnyú keszeget és küszt például nagyon szereti. Remekül úszik, de nem szívesen repül. 30–60 másodpercet a víz alatt is gond nélkül el tud tölteni, ha veszélyt érez.

Kérem a következőt! A kanalasgém csak nevében gém, valójában az íbiszfélékhez tartozik.

– Ellentétben a behajlított nyakkal repülő gémfélékkel, a kanalasgémek nyújtott nyakkal repülnek – magyarázta a szakember.

A fokozottan védett – természetvédelmi értéke félmillió forint – kanalasgém specia­lista faj, csak sekély vízben halászik, apró halakat, vízi ízeltlábúakat fogyaszt.

– Az egyetlen nádban fészkelő ragadozó madarunk, amely a Velencei-tó környékén előfordul, a barna rétihéja. Szinte mindennap láthatóak a tó környékén – mondta Kiss.

Az égen lassan, imbolyogva repülő ragadozó fiókákra és tojásokra is „utazik”, de dögökkel is beéri. A tavat övező mezőgazdasági területeken iszkoló pockok, egerek is kedves eleségei. Jellemzőjük az ivari dimorfizmus, a kétarcúság. A tojó csokibarna, feje vajszínű, a hím szürkés színű, a hasa alatt barnásabb. Ez a jelenség a fácánoknál, tőkésrécéknél is megfigyelhető.

– A rétihéjáknál csak a tojó eteti a fiókákat, viszont a hím is vadászik. Ha azt látjuk, hogy a két példány szinte egymásnak repül a levegőben, akkor sok esetben arról van szó, hogy éppen átadja a táplálékot a hím a tojónak – részletezte tovább az állat életét Kiss Péter. – Ha a tojó elpusztul, az egész fészekalj elpusztul – vonta le a fentiekből következő állítást.

– Van nagyobb ragadozó madarunk is a tó környékén: a rétisas – tért át az országos 250-300 példányt kitevő madárra az előadó; a Velencei-tónál jelenleg 2-3 pár él. – A faj országszerte elég sok veszélynek van kitéve! – jelentette ki.

Előfordult, főleg régebben: a mérgezés. Ezt Kiss Péter állítása szerint vadászok követték el azzal, hogy a réti­sas táplálékállatait mérgezték meg, amelyeket már dögként fogyasztottak el a mit sem sejtő jószágok. A villanyvezetékek hálózatai is veszélyt jelentenek rájuk, hiszen jelentős szárnymérettel bírnak: előfordul, hogy leszállás közben – egyszerre érintve mindkét oldalról a vezetékeket – áram­ütést szenvednek.

– Valamennyire saját maga ellensége is a faj… A rétisasra jellemző az ún. káinizmus. Egészen kicsi fiókakorban a rétisas fehér színű. Az egy-két nappal idősebb fióka megpróbálja a fészekből kirugdalni a fiatalabbat. Kutatók bebizonyították, hogy egy-két hetes rétisas-fiókák még a fehér vattát is képesek megtámadni – ismertette Kiss Péter.

A növekedő-cseperedő, színükben sötétebb példányok már nem bántják egymást.