Mihócza Zoltán a kihívásokról, a magyar katonákról

Olyan magasságban, ahová a katonai pályáján jutott, nem szédül?

– Nem, mert amíg az ember eljut ide, a hosszú úton megszokja a magasságot. Hiszek a szolgálat fontosságában, és minden katonának, közszolgának, hazafinak mélyen hinnie kell ebben, mert csak így élhet helyesen. Hiszek a csend fontosságában, mert a csend meghatározó. Azért, hogy meghalljuk az Úr szavát, és a csendben tudunk elmélyedni, és a csendben tudjuk értékelni mindazt, ami velünk történik. A csend szüli a nagy dolgokat, a csend megnyugvás. Olyan nyugvópont az életünkben, ami arról szól, hogy mit tettünk, mit kell tennünk ma és a jövőben. A csend segít abban, hogy közelebb jussunk saját magunkhoz, saját gondolatainkhoz, hogy visszajussunk saját emlékeinkhez.

Miért pont katona lett? Lehetett volna valaki más, de valaki más az valaki más lett. Miért?

– A családi hagyományok miatt. Édesapám is hivatásos katona volt, onnan kaptam gyerekként az impulzusokat. Egykeként magasak voltak az elvárások velem szemben. Az általános iskolában kitűnő tanuló voltam, a középiskolában már kicsit lazítottam, de arra figyeltem, hogy a legjobb legyek az osztályban. Sokat merítettem az otthoni napi beszélgetésekből, édesapa barátaival való találkozásokból. Középiskolás koromban döntöttem úgy, hogy a katonai életpályát választom. Felderítő szerettem volna lenni, mint édesapám, de a Karikás Frigyes Katonai Kollégiumba kerültem, 18 évesen pedig az akkori Szovjetunióba, ösztöndíjasként, ott szereztem egyetemi diplomát. Nem, nem álmodoztam akkor arról, hogy valaha tábornok leszek, édesapa alezredes volt, számomra ez jelentette a csúcsot. Apa egy Isten volt nekem, olyan akartam lenni, mint ő.

Minszkben és az Egyesült Államokban is tanult, látja a különbségeket

De csak tábornok lett. Amikor kinevezték, mire gondolt: hű, de jó, vagy arra, hogy ideje volt? Esetleg meglepődött?

– Amikor az ember megkapja azt a tisztességet, hogy kinevezik tábornoknak, először a nagy kihívást érzi. Tudtam, még jobban, még hűségesebben kell szolgálni ezt a hazát, és még jobban kell teljesítenem. Ebben a beosztásban a megfelelés iránti vágy, a kötelesség érzésének egészen más stációja jelenik meg.

Ön sok helyen tanult, szolgált. Hol, merre járt, mi mit jelentett?

– Minszkben, a Military University hallgatójaként nagy utazás volt számomra a konszolidált Magyarországról a brezsnyevi idők Szovjetuniójába. Szigorúság, zárt városok vártak, kevés lehetőségünk volt. Életemben először itt éheztem, de az a hat év mégis nagyon sokat adott. Megtanultam becsülni a szabadságot. Sokszor eszembe jutott édesapám, aki azt mondta, soha nem lehet semmit feladni, nem tettem. Bár sokszor eszembe jutott, mennyivel jobb lenne itthon végezni, de végül is így volt jó. Utána az Egyesült Államokban kétszer volt szerencsém tanulni, először századosként, majd őrnagyként. Nagy élmény volt a második, a később ott töltött évem, különösen a lányomnak, hiszen az életben, élesben tanulta a nyelvet, most, 19 évesen ő javítja a kiejtésemet… Szakmai­lag a magyar katona sokkal ötletesebb, kreatívabb, míg az amerikai mindent tökéletesen tud, amit előírtak, de ha változás következik be, akkor bajban van. Verona? Fantasztikus légkör, szépség.

Fiatal voltam, akkor csatlakoztunk a NATO-hoz, fontos dolgoknak lehettem aktív részese. Brüsszelben, a NATO fővárosában is dolgoztam, a magyar vezérkari főnököt képviseltem két évig. Sok kihívással találkozhattam a mindennapokban, a magyar nagykövet mellett dolgozhattam. Szarajevó? Még mindig látszanak a háború nyomai. Eltelt 20 év a daytoni békeszerződés óta, de a béke nem született meg, hiszen a háborút sem nyerte meg senki. Mert ha igen, akkor van egy nyertes, aki diktál, és vesztes, aki ezt elfogadja. A szerbek, a horvátok és a bosnyák muzulmánok élnek együtt, néha mindegyik úgy gondolja, hogy ő nyert, néha mindegyik úgy, hogy ő vesztett. Eltelt 20 év, felnőtt egy új generáció, mindenki cipeli magával a saját fájdalmait, mindenkinek voltak áldozatai a háborúban, ez parázs a hamu alatt, amit kezelni kell. Szarajevó gyönyörű hely, nem véletlenül hívják a balkán Jeruzsálemének.

A világban rengeteg helyen van parázs, ami bármikor lángra lobbanhat…

– Igen. Nem sikerült Európának a különböző kultúrákat kezelnie, ezek parazsak. A tőlünk távoli Irán, Afganisztán, Szíria, Líbia esetében a lángok nem csökkennek, sőt, inkább nőnek. Az európai embereknek tudniuk kell, ha nem kezelik a helyzetet ott a helyszínen, akkor itt, Európában jelenhet meg ez a parázs…

Ha majd nyugdíjba megy, elégedetten teszi? Megcselekedte, mit megkövetelt a haza?

– Igyekeztem, de azt, hogy mindent megcselekedtem-e, nem tudom. Mert mindig van mit tenni a hazáért, a magyar honvédségért, a társadalomért. Életünk minden percében. A megnyugvás nem a nyugdíj, a megnyugvás egy békésebb csend állapota, mert a csend beszél, és ezt nem a füleinkkel halljuk, hanem másként tudjuk érezni, érteni…