Rendhagyó családi interjú Szentmártoniékkal

A koncertre készülve beszélgettünk Szentmártoni Ildikóval, Szentmártoni Normannal – és természetesen St. Martinnal az összefogás, a segítségnyújtás és a család erejéről.

Ez a második jótékonysági koncerted Székesfehérváron, úgy tűnik, szívesen teszel eleget efféle felkéréseknek. Van valami különös ok, ami ilyen érzékennyé tesz a segítségre szorulók iránt?

St. Martin: – Ez már a negyedik, sőt, ötödik jótékonysági előadásunk lesz Székesfehérváron, de nem a te hibád, hogy nem tudsz róla, a kezdeti alkalmak nem kaptak különösebb hírverést. Egy kedves régi barátom, Paksi Zoltán meghívására jöttem először, aki a siketek és nagyothallók számára szervezett támogatást. Most is hasonló a helyzet, a május 9-i előadás szervezője is nagyon figyelmes, érzékeny, és hasonlóan gondolkodunk: mindannyian egy nagy, országnyi családban élünk. Ha valaki közszereplő, ha ismert, akkor nem erénye, hanem kötelessége teljes mellszélességgel odaállni a jó ügyek mellé. Nekem ráadásul dupla öröm egy ilyen alkalom, hiszen azon túl, hogy élményt adhatunk a hallgatóságnak, még ráadásul valami jót is tehetünk másokért. A jótékonysági koncertek szervezésekor látszik, milyen ereje van az összefogásnak. Már a szűk családban is, de mennyivel inkább, ha egy ország összefog. Több mint 20 éve támogatom a fogyatékkal élőket, a Nemzeti Színkottás Zenekar (NESZ) a szívügyem, a Bélapátfalvai Idősek, Fogyatékosok Otthona szinte a nagykövetének tekint, a 2012-ben megjelent „megint. HÚSZ” című lemezem bevételét pedig Böjte Csabáék gyerekei kapták, akik egyébként énekelnek is az albumon. A szociális érzékenység a gyermekkorra nyúlik vissza, az édesanyám hozzáállása az élethez sokat adott – ahogy most például a fiam is úgy érezte, hogy jön, kérni sem kellett. Ha segítségre van szükség, ő is szívesen részt vállal belőle.

Már csak apaként is azt gondolom, az nagyon jó, ha az ember a fiával együtt áll a színpadon – de ez hogyan kezdődött? Régi történet?

St. Martin: – Hát, elég régi, de az igazán nagy váltás akkor történt, amikor jött Normantól az az sms. Ültünk anyukájával az autóban és akkor egyszer csak jött egy üzenet, hogy „ne aggódjatok, otthagyom az egyetemet, fölvettek a musical szakra és világhírű énekes leszek”. Aztán Aggtelek, talán ott voltunk először így, együtt színpadon. Egy dalra szoktam fölhívni Normant, de ha kettőt énekel, az is jó, és ha vé­gig­énekli a felét, az sem zavar – de ez mindig egy nagyon speciális helyzet. Ugyanis, ha az ember egy dalt ad, az felteszi az i-re a pontot, viszont ha kettőt, akkor a hallgatók már méricskélnek.

Norman: – Hogy mennyit énekelek, az függ a helyzettől is. Ha apunak egy nagy koncertjéről van szó, akkor tényleg nem úgy megy, hogy többször is megjelenek a színen; akkor csak egyszer énekelek, egy nagyot. De voltak olyan családi előadásaink is, főleg külföldön, hogy elosztogattuk: hármat vagy négyet te, hármat én – valahogy így.

St. Martin: – Nem egyszer vitte el a pálmát a legnagyobb tapssal az előadásomon, de ez nekem nagyobb öröm, mint neki.

Nem hiányoznak azok a területek, amelyeket magad mögött hagytál? Előadóművésznek lenni eléggé közvetlen, szenzuális dolog, nagyon más, mint ahogyan egy orvos, vagy informatikus működik.

Norman: – Én azért ezeket őrzöm, és ha arról van szó, mindenféle irányba tudok nyújtózkodni. Minden érdekel, mindent szeretek, a szenzoraim nagyon erősek. Ilyen szempontból hasonlítok édesapámra: ugrok mindenre, mindenre reagálok, mindent erősen megélek és megérzek. Az világos volt, tudtam, hogy valamilyen formában művésznek kell lennem, de emellett még nagyon sok minden érdekel, és amennyire tudok, belemászom a programozásba, a pszichológiába, a filozófiába is. Semmitől nem zárkózom el, mindenre nyitott vagyok, minden irányban. Az orvosit talán egy picit bánom, de arra az egész életem ráment volna, és akkor nem biztos, hogy jut hely másnak.

A fiú nem véletlenül, hiszen az apja is sokoldalú. Amellett, hogy az egyik legtöbb díjjal kitüntetett magyar zenész, fotósként is egyre elismertebb. Hogy van ez? Egy művészeti ág nem elég?

St. Martin: – Az jó mondás, hogy élni szabad, nem csak muszáj. Hogy milyen területen éli meg az ember az életben a szépséget a jóságot, és hogy hogyan rendezi be azt a kis szigetet magában, ami csak az övé, azt ő dönti el. Ott nincs kényszer. A zene a fő elköteleződésem, de 12–13 éves korom óta fotózom is, és verseket is írok. Mindent a saját kedvemre teszek, ezeket sosem „derítettem” senkinek – csak aztán az történt, hogy tavalyelőtt találkoztam egy kiváló fotóművésszel, aki látta pár képemet, meg el is hívott zenélni, aztán azt mondta, ez a kis fúzió olyan jól sikerült, hogy kéne még valamit közösen csinálnunk. Rábólintottam, de nekem akkor épp nem volt sok időm. Erre ő készített egy albumot, amelyben mindkettőnk fotói megjelentek – és mellettük a verseim. (Stipsits Ibolya–St. Marin: Képes spirituálé, 2017)

Ildikó: – Azért hadd szóljak bele, ha már az a téma, hogy ti milyen sokoldalúak vagytok. Nekem az elején kicsit frusztráló volt, hogy az Imi fest meg fotózik, ír és zenél, a Norman szintén nagyon jó szövegeket fordít, verseket ír, énekel és sportol – én meg azt éreztem, hogy úristen, én? Én semmit…Akkor jött nekem az ékszerkészítés. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az egymás mellett élő emberek mennyire tudják motiválni és inspirálni egymást.

Ha ők nem lennének annyira kreatívak, akkor én se lennék ennyire…

St. Martin: – Ildikó erősebb a lexikális dolgokban – történelem, művészettörténet – és az információk cserélődnek köztünk. Normanhoz pedig bármikor fordulhatunk ötletekért, ő a legjobb ötletelő és problémamegoldó. De hát ezt mondtam már az elején is: a család és az összefogás ereje jelenti, szűkebb és tágabb értelemben is, a nagy lehetőséget.