Altorjay András szerint nagy alázatra van szükség a gyógyításhoz

Beszélgetésünket azzal kezdtem, hogy vannak „jószívű” emberek, és olyanok, akik nem azok. A kardiológus megnézi az EKG-t és vajon megláthatja-e, kinek van jó vagy rossz szíve – mármint az életben?

– Az EKG valóban segít eldönteni ezt. De ha valakinek jó az EKG-ja, attól még nem biztos, hogy egészséges. Számomra a szív nemcsak a test motorja, hanem a lélek egyik központja is. Általában az, hogy valaki jószívű, az euró­pai kultúrában inkább emberi kérdés, mint orvosi. Tabi László mondta, az embereket nem szabad megítélni a külsőjük alapján, mert egy szép emberben is lehet visszataszító belső. A Kis hercegben pedig olvasható: „jól csak a szívével lát az ember”, hiszen nem csak azt láthatjuk, amit éppen nézünk.

– Orvos családba született. Kötelező volt orvosnak lennie, vagy lehetett volna más?

– Amikor édesapám megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni, én azt mondtam, hotelportás, vagy sportriporter, mert gyerekkoromban nagyon érdekeltek a sportesemények. Harmadik lehetőségnek az orvosi pályát említettem, és néhány esti otthoni beszélgetés után az utóbbi mellett döntöttem. Nem voltam 6 éves, amikor beraktak az iskolába, 24 évesen kaptam meg a diplomámat, ezért aztán nekem jutott a leghosszabb munkaidő a nyugdíjig.

– Milyen gyerek volt a kis Andriska? Élénk vagy félénk, jó vagy inkább rossz?

– Tisztelettudónak mondanám az akkori önmagamat, bár ki tudja? Volt idő, amikor én is tanítottam, és akkor megértettem, milyen nehéz a nyughatatlan gyerekkel foglalkozni. Középiskolában a matektanárom a mértani sorok tanítása közben ismertette az átlagos évi szaporulat fogalmát. Ez egy állandó, és minél kisebb az ország, annál nagyobb lehet az ingadozás. Gyanútlanul kérte, soroljunk fel kisebb népességű országokat, San Marinóra vagy Liechtensteinre gondolt. Én meg erre azt feleltem, hogy: Vatikán… Döbbenten hallgatta a válaszomat, az egész osztály meg röhögött… Még a 10 éves találkozónkon is felemlegette.

– Először Szombathelyre ment, az volt a szép állomás, a saját lábára akart állni. Sikerült?

– Nehéz volt a kezdet, mert eleinte a nevemet sem tudták helyesen kimondani. Itt az utolsó évben kerültem a hematológiára, ahol nagyon szigorú előírások voltak a kivizsgálásokat és a kezeléseket tekintve. Ma nem szeretem az ilyen szigorú előírásokat, mert a gyógyításban sok spontaneit­ás van, és működhetnek az intuíciók, a pillanatnyi asszociációk is. Amikor Székesfehérvárra kerültem, Gógl Árpád főorvos úr megkérdezte, mi szeretnék lenni, mondtam, hematológus vagy kardiológus, erre legyintett, jó leszel te kardiológusnak. Végül így lettem kardiológus.

– Feleségével, Ötvös Ágnessel 1981-ben Székesfehérvárra jöttek. Miért nem máshova?

– Annak, hogy Gyuláról eljöttem, egy oka volt. Apám jó nevű szemorvos, a nagybátyám kiváló gyereksebész professzor volt a Tiszántúlon, én ott csak a „kis Altorjay” lehettem. Ezt rosszul tűrtem, így elmentem Szombathelyre szerencsét próbálni, hogy azzá legyek, aki lettem. Ágika szenvedett Szombathely akkori bezártságától, született egy gyerekünk, a sógorasszonyomék, Illyésék pedig már itt éltek, miként anyósom is, így került sor a családegyesítésre. A sógoroméknál több baráti találkozón vettünk részt, ahol sok jóemberrel találkoztam. Mint Pesovár Feri, Takács Imre, a Kovalovszky–Kovács, az Újházi–Ecsedi házaspár, Gelencsér Jóskáék, Sobor Tóni és sokan mások. Ez az intellektuális közeg nagyon megfogott, és szerepet játszott a városválasztásunkban.

– Voltak, akiknek a tisztelete meghatározta az életútját? S ha igen, kik voltak azok?

– Sok példaképem volt a pályámon. Az apám, a nagybátyám, Szombathelyen István Lajos professzor. Vele kapcsolatos az első orvosi konzíliumom élménye. Készületlenül érkeztem és a kérdéseire nem tudtam válaszolni, sőt, még én kérdeztem vissza. Kirúgott, hogy majd akkor jöjjek, ha már „megtanultam” a betegemet. Másnap azt mondta: „Maga meg akarja gyógyítani a betegét, ezért éles kérdéseket akar feltenni – nekem? Gondolkozzon el ezen!” Megtettem… A Kardiológiai Intézetben Polák Gyulához kerültem, aki szabálytalan és laza volt, szeretett pszichologizálni. Teljesen felszabadított, megmutatta, hogyan találhatok leginkább önmagamra. Nagy boldogság volt vele együtt dolgozni. Hoztak például egy beteget, aki szinte a halálán volt, és ez a hölgy ebben az állapotában elkezdte dirigálni a férjét. Polák Gyuszi kijelentette, aki ilyen helyzetben ennyire használja az agyát, az nem fog meghalni. Nem is halt meg! Akkor tanultam meg, hogy lehetnek bizonyos helyzetek, amikor tudni kell hallgatni és nem tenni semmit. Ragyogó iskola volt!

– Művészetkedvelő, szép gyűjteménnyel… Az orvostudomány is művészet?

– Sir Charles Osler azt mondta, ha minden beteg, minden betegségre, mindig ugyanúgy reagálna, akkor az orvostudomány lenne. Na, de így? Művészet! Robin Cook után sokan azt gondolják, hogy az orvosok Istennek képzelik magukat. Huszonnégy éves koromban én is többet gondoltam magamról, de mi­után tapasztalatokat szereztem, már tudom, nagy alázatra van szükség a gyógyításhoz. Tudni kell, mi az, amit tudok és mi az, amit nem. Mi az, amit lehet, és mi az, amiről tudom, hogy nem lehet. Az orvostudományban és a szerelemben nincs mindig és soha. A tévedéseinket pedig a későbbiekben tapasztalatainknak nevezzük. Van egy történetem. A vizsgálóban hárman vagyunk: a beteg, a betegség, és az orvos. Ha a beteg a betegsége mellé áll, az orvos tehetetlen. De ha a beteg és az orvos összefognak, együtt mindent le tudnak győzni. Szerencsére a betegek többsége partner a közös gyógyító munkában. Csak jó ember lehet jó orvos, mondta Hippokratész. Ami pedig a művészetet illeti: a kórbonctani tanulmányok során sokszor drámai megpróbáltatások jelentkeztek, ezt kompenzálandó fordultam a klasszikus zene és a képzőművészet felé. A művészek szabadságát mindig irigyeltem, talán azért, mert a mi munkánk szolgálat. A művészet mellett van két újabb kedvtelésem az egyik a kutyák, a másik egy férfias sport, a jégkorong. A játék és a küzdelem.

Egy Altorjay-idézettel zártuk beszélgetésünket: „Orvosként észlelem, hogy nem csak kívülről lehet egy beteget meg­gyógyítani, hanem az ember túlvállalásaival képes magát belülről is tönkretenni.” Mit mond az önmaga által mondottakról egy sokat dolgozó orvos?

– Mindenkinek egy kicsit önmaga orvosának is kell lennie, értenie kell a saját betegségéhez, hogy saját magát megmenthesse. Meg kell tanulni beosztani az erőnket, nem csak a pénzünket.