olvasói levél

2018.01.04. 12:30

Himnusz kontra petárdák

Kölcsey mondatait, Erkel zenéjét, a Himnuszt elnyomta a petárdák zaja Székesfehérváron, a Magyar Király Szálló előtt – panaszolja olvasónk levelében. Írását adjuk közre.

Kovács Imre

A szilveszter hovatovább a petárdák és a tűzijátékok éjszakája lesz, bár egyre inkább már a délutánja és az estje is az. Nem dolgom kideríteni, mi motivál felnőttet, gyermeket mind erősebb és egyre több robbanás előidézésére. Gondolom, a többségüknek örömet jelent a váratlanul előálló dübörgés, és ennek létrehozására hajlandók akár pénzt is áldozni. Azt sem tudom, kik vannak többen, azok, akik ezt szeretik vagy akiket felettébb zavar, és szívesen betiltatnák. Bevallom, én az utóbbiak közé sorolom magam akkor is, ha ezzel netán kisebbségben lennék, mert szeretem a csendet, a békességet sugalló nyugalmat, ahol értik egymás szavát azok, akik otthonról felkerekedve, a város szívébe zarándokolnak elbúcsúzni az óévtől és köszönteni az új esztendőt. Az ehhez illő zenét, akár táncos vidámságot is örömmel venném, mert a jókedv ezekkel talán könnyebben kifejezhető. A dörgés keltette rettegés helyett a mosolygós ismeretlenek egymásba kapaszkodása, együtt éneklése sokkal emberibb számomra, mint a mára már folyamatossá lett petárdarobbanások.

Már csak harminc másodperc az éjfél, már csak húsz, a petárdák egyre hangosabbak, egyre több a robbanások száma. Aztán jön az utolsó öt másodperc az óévből, mindenki elcsendesedik a téren, csak a petárdák robbannak szinte megállíthatatlanul, mintha egy láthatatlan erő vezérelné a kiszámíthatatlan dörrenéseket. Mindenki áll, vár. Ilyenkor a Himnusz következik. Azt pedig énekelve vagy néma csendben, állva szokás végighallgatni, akár újév, akár ünnep, akár nemzeti mérkőzés, akár eredményhirdetés, tiszteletet adva elődeinknek, nemzetünknek, hazánknak, kifejezésre juttatva egységünk iránti elkötelezett vágyunkat. Némán, szavak nélkül. De ez most itt lehetetlen. Kölcsey mondatait, Erkel zenéjét elnyomja a petárdák zaja. Legfeljebb azok hallhattak belőle néhány dallamfoszlányt, akik a hangszórók közvetlen közelében álltak meg.

Pedig ezt mindenki megtanulja. Aki jár (járt) iskolába, tudja, a Himnuszt állva énekeljük vagy némán végighallgatjuk. Az egész világon így teszik, akár a saját, akár más népek himnuszait hallja is az ember. Itt, most, Székesfehérváron, 2017. december 31-én, a Magyar Király Szálló előtt sok száz embernek, magyarnak ez nem sikerült.

Hol vannak az igazi érzések? Fotó: shutterstock

Ezt követően – már a búék után – pezsgővel koccintva egy régi történet jutott eszembe. Az egyik falu kocsmájában verekedés tört ki, kemény ütések, rúgások váltották egymást. A kocsmáros telefonon máris hívja a körzeti megbízottat, jó hangosan, hogy a verekedők is hallják, de a pofonok tovább csattogtak. Már a bicskák is nyíltak, amikor az őket szemlélő öreg kántor-tanító felállt és mély baritonján rákezdett… „Isten, áldd meg a magyart…” Néma csend lett, aki eddig ült, most felállt, a verekedők is megálltak, csak a tekintetük jelezte feldúlt érzéseiket. Mire a kántor a „jövendő”-höz ért, a rendőr is megérkezett.

Csak reménykedni tudok abban, hogy majd 2018 szilveszterén a petárdák nagymesterei éjfélkor a Himnusz tiszteletére tartanak öt perc szünetet.

Ezek is érdekelhetik