Máig élő, eleven etyeki emlékek a Teller-házban

A mai Óvoda utcában áll a néhai Teller György által épített ház, amit a Pannónia Szíve turisztikai program részeként vásároltak meg s újíttattak fel, hajszálra az eredeti formájában. A hatalmas épület a népi és a paraszt-polgári építészet legjobb hagyományait ötvözte stílusa és hangulata nem avul akkor sem, ha változnak a divatok és a korszakok. Méretei, eleganciája, arányai oly korszakról tanúskodik, amikor nagy bizakodással voltak a Trianon előtti magyarok és a hazában élő nemzetiségek. Etyeken svábok, németajkúak éltek Mária Terézia óta nagy számban, építve a befogadó hazát és a maguk szerencséjét.

A ház történetéről írás nincsen, a szemben lakó nyugdíjas tanítónő, Fischer Józsefné Wlach Mária mesél hitelt érdemlően. Ötven éve itt lakik, éppen túl a háború és a kitelepítés viszontagságán, de éltek az átélők, s Mária tanítónéni és némettanár faggatta őket. Neki az édesanyja volt sváb, az édesapja iparkodó cseh, lányukat taníttatták. Férje, Fischer József a szülőházába hozta őt feleségnek, anyósa sokat mesélt az embert próbáló időkről. A második világháborúban elesett Marika férje édesapja huszonnégy esztendősen, a kis Józsikát anyja nevelte fel. Őket nem telepítették ki. Kilencíziglen visszamenőleg Fischer Józsefnek hívták a családfőt, az elején bizonyára Josefnek.

A Teller-ház talán a századforduló körül épülhetett, Tellerék a község egyik legnagyobb gazdacsaládjánk számítottak. Marika szerint talán tíz ilyen nagy, szinte udvarháznak minősíthető parasztház volt, persze legalább két, de inkább három generáció együtt élt akkoriban. Az L alakú épület közrefog egy nagykaput, beépített boltíves bejárattal, svíponnak mondják itt tájszóval. Magassága engedte, hogy betakarításkor a megrakott kocsik, szekerek is beférjenek, oldalt teljes udvarhosszon istállósort emeltetett a gazda jószágainak. Akkoriban nem volt fürdőszoba, vezetékes víz, a villanyt is a két háború között vezették be, ám a magas és tágas helyiségek, a nagy ablakok, dupla ajtók, a kőlábazat a korabeli vidéki luxust testesítették meg. Bár láthatnánk akkori bútorait!

A néprajzi leírások és az etyeki szájhagyomány szerint a jómódú svábok is takarékosan éltek, egyszerű bútorok között, inkább a gazdaságuk fejlesztésére áldoztak. Teller György fia, Márton tulajdonolta a házat 1946-ig, akkor vették el a családtól, államosították a portát. A háborúból hazaérkezett Márton üresen, kifosztva találta a házát, feleségét, Seibert Annát – Nánit – és hat-hétéves kislányukat 1946 március elején kitelepítették. A szemben lakó özvegy fiatalasszony, Fischerné adott neki enni, átengedte az egyik szobáját, míg Teller Márton a Vöröskereszt segítségével megtalálta Németországban élő övéit, s utánuk ment. Eleinte magyar cigányoknak nevezték a németek a menekülteket, a hazájuktól legalább kétszázötven éve eltávozott honfitársaikat, gazdasági épületekben húzták meg magukat. A kitelepítéskor sok öreg, beteg, gyermek meghalt, a következő generációnak lett aztán jobb, tudjuk a közelmúlt történelméből. Marikáék meglátogatták Biberachban 1983-ban Fischeréket, a ’70-es, ’80-as években még teli buszok jöttek „haza” a búcsúra egykori etyekiek.

A Teller-ház számos szegény családnak lett feldarabolva, a rendszerváltásig több família lakta. Hozzáépítések és az elhasználtság jellemezte, Papp Ferenc orvos és polgármester vette meg az ingatlant, beleszeretett az etyeki építésű, romosan is gyönyörű házakba. A doktor halála után megadóan várt sorsára a szebb napokat látott hajlék, múzeum lesz hát belőle. A kitelepítettek házaként külsőleg egykori szépségében idézi meg az örömet, nevetést, szerelmet, születést, belül pedig a hazájukból elűzötteknek állít emléket. Magyar sváboknak, zsidóknak, betelepült erdélyieknek, felvidékieknek, romáknak. A Kárpát-medencei sorsnak.