Harcsa Tiborné született óvónő és kutató

„Véletlenek nincsenek, csak Isten logikája létezik!” – mondja eltökélten ez a finom, okos nő, aki nyolcvanadik életévén túl is dinamikus ember. Frizura, szolid smink, alkalmanként kalap tartozik megjelenéséhez, de ezek csupán a külsőségek. Eleganciája mögött erő és kitartás rejlik, küzdeni tudás és a múlt tisztelete. „A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk! Azon állunk!” – jelenti ki ezt is határozottan.

Harcsa Tiborné Hornyák Katalin nyolcvanadik születésnapján kapta meg Martonvásár díszpolgári címét. Néhai férjével 1995-ben költöztek a városba, érett korban meghozva döntésüket, ám a férj három esztendő múlva elhunyt. Nagy csapás volt Katalinnak, derűs és hosszú öregkort terveztek a választott lakóhelyen, oly messze életük addigi színhelyétől.

Katalin magával hozta Nyíregyházáról páratlan óvodatörténeti gyűjteményét, amely rövid kutatóintézeti tartózkodás után az új építésű óvodamúzeumban nyert méltó elhelyezést. Brunszvik Teréz kisdedóvó-alapítása óta a magyar óvodatörténet és gyakorlat olyan hungarikumnak számít, mint a védőnői hálózat. A gyűjtemény története is mesébe illő.

Katalin 1934-ben született Hajdúszoboszlón, édesapja, Hornyák Dezső autodidakta műszaki zseni volt. Gépjavítóműhelye, hegesztőüzeme, műjéggyára volt, cséplőgépei, kisebb találmányai. A baloldali rendszer tönkretette, kifosztotta, négy gyermekét mégis – vagy éppen ezért még inkább – becsületre, hazafiságra nevelte.

Katalin orvosnak készült, az egyetem akkor szóba sem jöhetett. Kórszövettani laborasszisztens képesítést szerzett, ám az óvónői elhivatás helyére terelte – 1963-ban végzett Szarvason, az óvónőképzőben. Férje sem mindennapi megpróbáltatást élt át: munkaszolgálatos kulákkatonaként építette Dunaújvárost. Később komolyan futballozott, 1956-ban munkástanácsi elnökként megmentette a párttitkár életét, aki két év múlva, „hálából” kirúgta állásából.

A házaspár Nyíregyházán élt, Katalin a Körte utcai óvodában dolgozott, amikor 1970-ben tetőcsere miatt felment a mesterrel a padlásra. A szalufa alá bedugva találta meg a „Meseképek az óvodában” csodálatos szemléltető színes rajzokat (amiből néhány éve könyv született), csodálatos ép állapotban. Óriási hatást gyakoroltak Katalinra a képek, s maga a megtalálás váratlansága (véletlenek?)!

A Rákosi-érában eldugott-elrejtett szakmai anyagok felkutatása vált észrevétlenül a céljává, kiváló szakmai munkája mellett. A napi óvodai tevékenységében vezetőként is mindig újított, kutatásai a méltatlanul száműzött múltra irányultak. Jézuskás versek, régi játékok, fotográfiák, ügyes kezű óvónők rég porladó, saját kezűleg készített eszközei kerültek hozzá, régi óvodák padlásait, pincéit kutatta, hirdetéseket adott fel, nagyon idős kolléganőkkel levelezett, országos „magánhálózatot” kialakítva.

Meghívták a fővárosi Rózsák téri hajdani óvónőképző találkozóira, itt a Jókai Anna elnökletével megalakított civil szervezet, egy óvónői védegylet tagjaként tevékenykedett. Nyíregyházán nyitott egy kisebb óvodamúzeumot 1990-ben, de az akkori városvezetés nemigen értékelte a lelkesedését.

Balla Lászlóné martonvásári óvodavezető fedezte fel a szolgálati lakásban megbúvó gyűjteményt, Brunszvik Teréz kapcsán Martonvásárra kért belőle kiállítási darabokat. Szó szót és találkozásokat követett, s a néhai martonvásári polgármester, Horváth Ottó városába invitálta a házaspárt.

Katalinékkal a kincsek is háromszáz kilométert utaztak, hogy új életet kezdjenek a Dunántúlon. A befogadó városnak ajándékozott óvodamúzeum egyre híresebb, Katalin pedig folytatja a gyűjtést, nem szűnő szenvedéllyel. Nemrégiben egy hajdanvolt felvidéki óvónő, Gedeon Jerne életéről jelentetett meg magánkiadást. Ő gyerekverseket, színdarabokat írt, illetve pipázott. De ez újabb, nem kevésbé izgalmas történet.