Ilyen egy szalagavató a tanárok szemével

A két végzős osztály osztályfőnöke, Fiedler Albert tanár úr és Turpinszky Miklósné tanárnő nagy szeretettel beszélt tanítványairól.

Mit gondolnak, a diákok hogyan élik meg a szalagavatót?

F. A.: – Ez egy hagyomány a végzősök számára, amire nagyon sokat készülnek. Az én osztályom áprilisban kezdte el a felkészülést, s így szinte már az életük részévé vált. Már említették is nekem, hogy úgy érzik, kicsit üressé fognak válni a hétköznapok a keddi és csütörtöki próbák nélkül. Én azt mondtam: tessék, itt a sok idő, csak fordítsák a tanulásra.

T. M.: – Nagyon várják a táncsicsosok, de még más iskolák diákjai is a mi szalagavatónkat. A Fehérvárra járó barátok is azt mondják, ennek a rendezvénynek igazi hangulata van. A gyerekek sokat készültek, hogy egy méltó és színvonalas műsor legyen, ami egyben az utolsó nagy esemény a gimnáziumi éveikben, ahol megmutathatják magukat.

Milyen hatással voltak a próbák a közösségre?

F. A.: – Amikor elkezdődtek, még nagyon nehezen ment, de ahogyan egyre közelebb került a szalagavató estje, érezhetővé vált, hogy komolyabban veszik a feladatot. A késő délutánba nyúló próbáknak közösségformáló hatása is megmutatkozott, amit rengeteg odafigyeléssel, összetartással és szeretettel érhettünk el.

Egyikőjüknek sem ez az első végzős osztálya. Mégis, ahogy a tanár úr mondta: ez most az utóbbi évek egyik legjobb szalagavatója volt. Miért?

F. A.: – Minden osztály más. És mindegyik valahol ugyanazt várja. Egyszerű ez. Én szeretem a saját osztályom diákjait és a tanárnőét is. Ő ugyanígy van az övéivel és az enyémekkel. Ezt ők is érzik. Nincs nagy rivalizálás a két osztály között.

S bár az én osztályomba nem a legjobban tanuló és viselkedő gyerekek járnak, de mégis, a köztünk levő lelki kötődés nagyon mély, és éppen ezért is érzékenyültem el az osztályének alatt.

T. M.: – Én minden osztályomat nagyon szerettem. De náluk egy kicsit más. Saját gyermekeim most ugyanennyi idősek, a fiam sokuknak volt általánosban osztálytársa. Sokszor azt érzem, mintha nem csupán az osztályfőnökük lennék. Bizony, tőlük is nemegyszer megkaptam, hogy „olyan, mintha az anyukánk lenne”. A produkciójukat sem engedték, hogy lássam, csak mikor már teljesen összeállt, mert meglepetésnek szánták. Mindent egyedül csináltak végig, és ezért nagyon büszke vagyok rájuk.

Különösen szép volt a diákok tanárokat és aztán a szülőket köszöntő közös dala, s tudtak együtt szerepelni is a köszöntő beszédben és egy hagyományőrző sváb táncban is.

F. A.: – Nem véletlen. Hogyan is szólt a dal? „Mi egy vérből valók vagyunk!” Mi is úgy érezzük: ők a mi nevelésünk, igen, a mieink.

Susorányi Evelin, 11.D.

Táncsics gimnázium,

Mór