Megrázó és szívszorító történet volt idei gyűjtésünk...

Megrázó és szívszorító történet volt idei gyűjtésünk az emberi segítségnyújtásról és az előítéletekről. Budapestre, a VIII. kerületben lévő, létminimum alatt élő családok kisgyermekei számára fenntartott óvodába vihettük el az ajándékcsomagokat. Osztályfőnökünk ötlete volt, hogy fogjunk össze, és gyűjtsünk a gyermekek és családjaik számára némi ajándékot: ruhát, játékokat, élelmet. Rengeteg minden gyűlt össze. Az eredeti terv az volt, hogy néhány diák is elmehet az átadásra, de sajnos vagy hál’ Istennek ez nem történt meg, mivel a kocsiba nem fért be más az ajándékok mellé, csak a sofőr, Dankó-Fonyódi Henrietta tanárnő, aki büszke arra, hogy a mi osztályunk ennyi mindent gyűjtött össze önzetlenül.

És hogy mi is ebben az előítélet? Sajnos, először mi sem hittük el, hogy nem fogják majd eladni azt, amit kaptak, hiszen mindenki hallott már olyan emberekről, akik csak eljátsszák, hogy szükségük van segítségre, és arról is, hogy sokan csak az alkoholra cserélnék az adományt. Hiába, mi is emberek vagyunk, és az előítéletet nem lehet a hátunk mögött hagyni. Szomorú dolog, de sok emberen csak azért nem segítünk, mert beskatulyázzuk őket, nem ismerjük sorsukat, csak azt látjuk: elesettek, rongyosak vagy koszosak is néha, rájuk nézni is kellemetlen. Mi mégis meggyőztük magunkat, hogy ez esetben más a helyzet, hisz ezeknek az embereknek családjuk van, akiket nem tudnak eltartani, és segítség nélkül nem jutnak előrébb. Rájöttünk, hogy ami nekünk hétköznapi dolognak tűnik: a meleg víz, a vacsora, az ebéd, a meleg takaró, az új cipők – nekik álomszerű dolgok.

Én is rájöttem, hogy rengeteg dolog megadatott nekem. Van telefonom, meleg otthonom, ahová hazamehetek. Rádöbbentem, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs gyerekkoruk, hogy ők a lehető leghamarabb felnőnek a körülményeik miatt. És amikor elmélyedtem a gondolataimban, csak akkor jöttem rá, hogy őket én eddig észre sem vettem, olyan távolinak tűntek számomra. Ha látok egy hajléktalant az utcán, csak az jut eszembe, hogy mért szúrta el ennyire az életét, pedig lehet, hogy nem ő tehet róla. Lehet, hogy pár év múlva én is így végzem, sosem lehet tudni. Ezért hálát adok a szüleimnek és mindenkinek, aki bármivel is támogat. Mert mögöttem állnak emberek, de mögöttük valószínűleg nem áll senki. Kötelességemnek érzem, hogy segítsek ezeken az embereken. Amikor hallgattam az osztályommal a beszámolót arról, hogy mennyire örültek a kicsik, hogy milyen sokan és sok helyről látogatták meg őket, kaptak ajándékot, nehéz volt nem elengedni azt a könnycseppet. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy tehettem volna még többet, hogy előbb észrevehettem volna őket, ugyanakkor jó érzés volt hallani az örömükről. Jó érzés volt tudni, hogy a dolgok, amiket adtunk, jó helyen szolgálnak majd. Jó érzéssel aludtam el aznap este, sőt még másnap is. Arra kérek mindenkit, aki olvassa e sorokat, vegye észre a láthatatlanokat, azokat, akik túl távolinak tűnnek. Aki tud, segítsen, mert mindnyájan egy helyen élünk, mindnyájan az élet részei vagyunk, és mindnyájan emberek vagyunk. Emberek vagyunk, nem állatok, hát ne hagyjuk hátra a sebesültet! Mi megtehetjük azt, hogy ne kelljen így élnünk, de valakik nem. A segítségnyújtás nem a személyekről szól, ennél sokkal több. Többek közt ez tesz minket emberré. Ezekkel a gondolatokkal kívánunk békés, szeretetteli ünnepeket!

Pisch Vivien 11.A/B

Táncsics gimnázium, Mór