Lovranits József: „Hosszú, rögös út vezetett a célig, de megérte”

Így élte meg Lovranits József, a Lánczos Kornél Gimnázium igazgatója a kitüntetettek neveit tartalmazó borítékok felbontása előtti pillanatokat. Hosszú, munkával teli út vezetett az elismerésig. Az igazgató szerint a díj valójában az iskolának szól, amely az idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Ám az iskola egyenlő Lovranits Józseffel. A Príma-díj számára a pályája, a munkája csúcsa.

- Nem volt könnyű a kezdet, mert amikor 1997-ben Bordács Lajos kollégámmal elindítottuk az iskolát, egy évig fizetést sem tudtam felvenni. Abból éltünk, amit a feleségem magántanárként megkeresett – emlékezett vissza a kezdetekre az igazgató. – Eleinte mindenki csodabogárnak tartott minket, mert más módszerekkel és más szabályokkal tanítottunk az iskolában, mint ami abban

az időben megszokott volt. Mára már egyértleművé vált, hogy van ennek létjogosultsága Székesfehérváron is.

Műszaki érdeklődése miatt gépipari szakközépiskolába járt Sopronban, de már akkor világos volt előtte: ha törik, ha szakad, tanár lesz. Ez talán kevésbé meglepő, ha tudjuk, családjában sokan választották a pedagógusi pályát.

- Miklós nagybátyám, akinek a genetika csodája folytán pontosan olyan keze volt, mint nekem, iskolaigazgató volt. Nyaranta sok időt töltöttem az üres iskolában, ahol firkáltam a táblákra, megkaptam az év közben elvett csúzlikat és labdákat. Közben szépen magamba szívtam az iskola levegőjét. Amúgy magam bűnrossz tanuló voltam, vagyis semmit nem tettem meg annak érdekében, hogy az álmaimat valóra váltsam – mesélt a pályaválasztásáról Lovranits József.

Tanulás helyett gitározott és saját erősítőt épített otthon. Érettségi után úgy határozott, elmegy a járási tanácshoz és kéri, lehessen képesítés nélküli tanár valahol messze Soprontól, egy pici faluban. Ám amikor arra került a sor, hogy megnevezze, milyen tárgyat tanítana, rá kellett jönnie, maga sem tudja, mit akar. Ezek után úgy döntött, hogy Fehérvárra jön, és ha már egyszer hobbija az elektronika, kitanulja a szakmát. Így lett belőle tévészerelő. Akkor már nem kellett nógatni, éltanuló vált belőle. Olyannyira, hogy a képzést tartó szakmunkás iskola igazgatója azonnal állást ajánlott neki az iskolában.

- Június 26-án kiléptem mint tanuló és 27-én beléptem mint képesítés nélküli oktató – folytatta a történetet a Príma-díjas. – Annyi kikötése volt az igazgatónak, hogy ne Pécsre menjek fizika-technika szakos tanárnak, hanem Budapesten a Kandón folytassam. Így lett belőlem villamosmérnök. Annyira belejöttem a tanulásba – no meg közben rájöttem arra is, hogy a villanynál izgalmasabb a számítógép -, hogy Debrecenben elvégeztem a számítástechnika-tanár szakot.

Jó pár év tanítás után keserű felismerés következett. Részben, hogy a tanári fizetésből nem tudja tisztességesen eltartani a családját, részben, hogy nem tud úgy tanítani, ahogyan ő szeretne, a régi vágású kollégák már azt is nehezen viselték, ha körberakta az osztályteremben a padokat a szokásos elrendezés helyett.

- Az utolsó cseppet abban a bizonyos pohárban az jelentette, amikor a tanév indulása előtt egy nappal még nem volt meg a tantárgyfelosztás, így órarendet sem tudtunk készíteni, pedig ez Bordács Lajos és az én feladatom volt. Amikor a második tanítási napon is csak álltunk mindenféle információ nélkül, azt mondtam Lajos kollégámnak: menjünk és csináljunk egy saját iskolát! Így kezdődött – fejezte be a történetet az igazgató.

Harmincnégy éve van a pályán, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy kialakuljon az ember hitvallása. Ezt a következőképpen fogalmazta meg:

- A tanításban ugyanaz a fontos, mint a házasságban: ne akard a másikat megváltoztatni! Veszekedés lehet belőle, de ha igazad van, akkor sem biztos, hogy győzni fogsz hosszú távon. A világ úgy kerek, hogy mindenféle ember van benne. Ami számomra ebből következik, hogy nem kell büntetni, mert annak nincs értelme, viszont mindig emeljük ki a legapróbb pozitívumokat is abból, amit csinál a diák, és dicsérjük meg érte. A dicséret csodákra képes.