Egy gyönyörű felkiáltójel – Interjú a Fricsay Richárd-díjas Gottliebné Kálmán Teréziával

Nem baj ez, sőt! Mert egy olyan pedagógus szájából hangzott el, aki negyven évig tanította a gyerekeket, és tavaly ment nyugdíjba. Gottliebné Kálmán Terézia csaknem négy évtizeden át dolgozott a fehérvári Ének-zenei Általános Iskolában, majd jogutódjában, a Kodály Zoltán Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolában. Idén ő kapta meg a város zenei elismerését, a Fricsay Richárd-díjat. Találkozásunkra fotókat is hozott, az egyik pompás albumot a hat közül, amelyet utolsó osztályának szülői munkaközösségvezetője készített a diákokról, diákokkal. Fellapoztuk, és nem tudok rá jobb kifejezést: tele van szeretettel.

- Fehérvár legfontosabb zenei elismerését vehette át pedagógusként. Hogyan élte meg?

- Óriási meglepetés, fantasztikus érzés, hatalmas öröm volt. Nagyon készültem rá, hogyan fogadják majd a gyerekek, a szülők, a kollégák, és azóta is kapom a gratuláló telefonokat. Nyugdíjba vonulásom után egy évvel hihetetlen megélni azt, hogy tettem a dolgom, tanítottam 40 éven keresztül és ennek ilyen szeretethullám a vége. Egy gyönyörű felkiáltójel a pályámon, amelynek ennél szebb befejezése nem is lehetett volna.

- S nyilván egyfajta visszaigazolás is, ha az ember egy ilyen rangos díjat kap. Egyébként hogyan került Fehérvárra?

- Debrecenben végeztem a tanítóképzőt, utána Pesten dolgoztam két évet, majd Székesfehérvárra jöttünk, és azonnal az Ének-zenei Általános Iskolába vettek fel. Nagy szerencsém volt, hogy ide kerülhettem. Harmincnyolc évig tanítottam ott, illetve jogutódjában, a Kodály iskolában.

Először napközis voltam, és a gyermekeim születése, a gyes után kaptam osztályt, onnantól pedig életem csodálatos időszaka következett. Az Ének-zenei kis iskola volt, összesen nyolc osztállyal, mindenki mindent csinált. A Hiemer-házban működött, ami azért volt szerencsés, mert abban az épületben volt a zeneiskola is. Két év után a napköziotthonos munkaközösség, egy idő után pedig az osztályfőnöki munkaközösség vezetője lettem.

- Ehhez képest a Kodály iskola nagy intézmény, sok osztállyal, diákkal.

- A történethez tartozik, hogy költöznünk kellett a Hiemer-ház rossz állapota miatt a Széchenyi utcába, abba az épületbe, ahol most a református iskola van. A rendszerváltás után az egyház visszaigényelte, onnan is mennünk kellett. A sokadik helyszín után került a Kodály iskola a Béke térre, ahol a körzethez tartozó gyerekek oktatása is folyik a zenei, a művészeti nevelés mellett. Húsz évig voltam az ének-zenei munkaközösség vezetője, az utóbbi években pedig már a művészeti iskola munkaközösségének vezetője is. A munkánk közös volt. Kneifel Imre igazgató úr zenei képzettséggel rendelkezik, óriási tapasztalata van, a szakmai irányítás rá tartozik. Nekünk viszont hatalmas rendezvényeink vannak, fesztiválok, karácsonyi hangversenyek, ezeknek a koordinálása volt az én feladatom. A zenei nevelés ugyanis nem csak abból áll, hogy a gyerekek fellépnek a pódiumra, hanem a mindennapok részévé kell válnia. Együtt dolgozunk az énektanárokkal, mert a fellépésre kísérés, de a mindennapi oktatás is nagy feladatokat ró az osztálytanítóra. Meg kell tanítani a gyerekeket, hogy ki tudjanak állni a közönség elé, hogyan viselkedjenek, mi az, amit egy énekestől, zenésztől elvárunk.

- Hány osztálya volt az évek során?

- Nálunk úgy alakult, hogy úgynevezett nagy felmenőben dolgozunk, elsőtől negyedikig visszük tovább a tanulókat. Nekem nyolc ilyen osztályom volt. A négy év alatt hihetetlen módon összeszokik az ember a gyerekekkel, megismeri, megszereti őket, kölcsönösen, már a pillantásokból tudjuk, hogy én mit szeretnék vagy velük mi van. Ráadásul a negyedik után is láthatom, hogyan haladnak.

- Szigorú pedagógusnak tartották?

- Azt kell mondjam, hogy igen, de én csak elvártam tőlük azt, hogy elsajátítsák, amit lelkiismeretem szerint meg kellett tanítanom nekik. Közösen meg is találtuk ennek a módját, csodálatos eredményeink voltak, 4,5 és 4,6-os osztályátlagaink. A szülők is fantasztikusak, mindent megtesznek a gyerekekért, az iskoláért, az osztályért. Bármilyen feladatról van szó, mindig ott állnak mögöttünk.

- Tudja, hogy gyakran jelen időben fogalmaz, mintha még mindig az iskolában dolgozna? Hiányzik?

- Igen, én is észreveszem magamon. Lélekben még mindig ott vagyok az iskolában. Ám azt is tudom, hogy mindennek vége szakad egyszer, és ez így volt jó, be kellett fejezni. Hadd mondjam el, hogy két évvel a nyugdíj előtt elkészítettem a portfóliómat, már akkor végigtekintettem a szakmai életutamon, azon, hogy mi volt, ami fejlesztett, amit jól csináltam, ami örömöt, hitet, erőt adott. S persze, hiányzik a tanítás, ugyanakkor nagyon élvezem, hogy nem olyan szoros az időbeosztásom, én magam szervezem a programjaimat. Többen voltunk egykorúak, akik nyugdíjba mentünk, velük nagyon szoros a kapcsolatom, sűrűn összejövünk, kirándulni, színházba járunk.

- Volt tanítványai életét, sorsát figyelemmel kíséri?

- Hogyne, és végtelenül boldog voltam, hogy tavaly két találkozónk is volt, azokkal, akik most 35 évesek, és az első végigvitt osztályomba jártak és a 30 évesekkel. Ilyenkor mindenki elmondja, hogy mit csinál, hogyan alakult az élete. Nem tudok annál nagyobb örömöt, mint amikor azt látom, hogy megtalálták a helyüket, boldogulnak, hogy a zene az életük része maradt kivétel nélkül mindannyiuknak. Hiszen ez a mi óriási felelősségünk, pedagógusoké, hogy teljes életet tudjanak élni azzal a tudással, amit nálunk megszereztek. S a zene szeretetével, mert ezzel újabb ajtó nyílik ki számukra, egy örömforrással több lesz az életükben. Amiatt is nagyon boldog vagyok, hogy volt tanítványaim felkeresnek, kíváncsiak rám. Tavaly, amikor nyugdíjba vonulásom miatt köszöntöttek, eljöttek egykori diákjaim, erről fényképet is hoztam. Többen közülük már felnőttkorban vannak, 20 évesek.

- Két lánya van. Ők követték önt a pedagógusi pályán, vagy mást választottak?

- A szüleim pedagógusok voltak, a nővérem is az, de a lányaim más utat választottak. A Vasvári iskola nyelvtagozata után a külkereskedelmi főiskolára mentek. Több nyelven beszélnek, megállják a helyüket az életben.

- Ha létezik ilyen, mi az ön pedagógiai ars poeticája?

- Mindenekelőtt hiteles embernek kell lenni, de ez szerintem minden munkában, hivatásnál alapvető követelmény. Emellett következetesnek és elhivatottnak kell maradni mindvégig, és akkor a céljainkat elérhetjük. A gyerekeimet és a tanítványaimat is erre neveltem. Mert a tudás nem vész el, előbb-utóbb mindenkinél beérik.