A háztáji kisállattartás ismét divatba jön a falvakban?

Falun először a nagytestű lábasjószágok koptak ki az istállókból, aztán a sertések az ólakból, legtovább a baromfiudvar lakóit hagyták meg a háziasszonyok. Nem éri meg, nincs rá idő, a háziállatoktól nem lehet hosszabb időre elutazni, meg aztán a ganézás is büdös lett… Megváltozott életmód és szokások. S ki vágja le? A tabajdi édesanya, a mosolygós, pergő beszédű Cserna Erzsébet oly természetességgel tart tyúkot, kakast, gyöngyöst, mint két generációval ezelőtt a falusi asszonyok.

– Alcsútdobozon nőttem fel, pontosan Dobozon (ez Tabajdhoz alig pár lépésnyire esik, összeér a két falu), mindig tartottunk jószágokat. Disznót, kacsát, s persze tyúkokat. Nagyszüleimnél úgy, mint másutt szokás volt, édesanyám azonban végzett baromfitenyésztő szakemberként vitte magával a paraszti tudást. Belenőttem ebbe a világba. Természetes, hogy levágjuk a konyhára tartott állatokat, nem adunk nekik nevet, nem kezesítjük annyira magunkhoz őket – foglalja össze Erzsébet a kezdeteket. Sietve hozzáteszi: a jó bánásmód azonban alap, miként a jóltartás is. A felnőtt, a fias tojásért megtartott kakas azért nagyobb becsben van, sok helyütt hallani, hogy végelgyengülésben múlt ki szegény…

A háromszintes tabajdi családi ház háta mögött áll az egykori vályogház, Erzsébeték meghagyták az épületet, lakatlan emlékként.

– Tíz éve azt álmodtam, hogy az üres ház hátsó szobájában szedem össze a tojásokat a tyúkfészkekből – mondja, s ma is nevet magán. Erzsébet szakmája szerint varrónő, most is modern gépek állnak a munkaszobájában, s a tiszta helyiségben tartja az elektromos tojáskeltetőt. – Ki álmodik ilyesmit, csodálkoztam, de csak motoszkált a fejemben, hogy nem is rossz ötlet! Sütök-főzök, a házi és helyi termékeket keresem régóta, de nemcsak a konyha miatt vált az álom tervvé, majd valósággá. Szerettem volna igazi baromfiudvart. A legolcsóbb jószág a naposcsibe, ez igaz, ám fel kell nevelni! Honnan vegyek tyúkokat? Kotlóst? Fias tojást? Végül a csibevásárlás mellett döntöttem. Sármelléken találtam jó áron kiscsirkéket, vettem száz darabot. Mind felnőtt, egy sem hullott el – mondja büszkén, tapasztalt baromfitartóknak sem sikerül ez mindig. Számolták is nap mint nap mint őket, ahogy futkostak, de minduntalan százegyre jött ki a végeredmény. Nőttek, nőttek, de csak százegy lett akárhogyan. A tenyésztő tett hozzá a százhoz a végén egy kis csenevészebbet ingyen, „pótlásként”, emlékeztek vissza.

A régi házban fűtöttek rájuk, harminc fokot kíván a csibe, s egy kis indító táppal egészítették ki a vásárolt takarmányt. Anélkül sajnos ma már nem nőnek meg, bár Erzsébet hangsúlyozza, hogy kétszer-háromszor több ideig nevelődik náluk a baromfi, mint a nagyüzemben. Ez a lényeges különbség. A szokásos ivari arány – ötven kakas, ötven tyúk lett belőlük, s plusz egy… A kakasokat el kell különíteni, hat-nyolc tyúkra jusson egy, ez közismert mondás...

– Vettem a takarmányt, a párom, László földjein termelünk azóta szemes terményt, de nem elég, valóban nem éri meg, ha kiszámoljuk. Nem számoljuk. Antikvárumokban rendeltem régi tankönyveket, kérdezgettem az idős asszonyokat, s kitapasztaltam, mi a jobb. Hagyományos farm-fajták, a piros tyúkok voltak legtöbben és a fekete harco, itáliai jó tojók, magyar fogolyszínű, barnás-cirmos, erdélyi kopasznyakú, ez utóbbi a kedvenc! A csórényakú. Ilyen kakasom is van mindig, hogy legyen utánpótlás. Sorolnánk, de nem szakcikket írunk. Gyöngytyúkot is tart azóta, az még különleges madár! Be nem áll a csőrük, förtelmes hangjuk van, a hátsó udvarban elrikkongatnak. Ősi baromfifajtákat lehet beszerezni Gödöllőn, s vannak, akik ezzel foglalkoznak szenvedélyből. A kacsa-, libakísérlet igazán nem sikerült Erzsébetéknek, a gyöngyösök igen, nagyon finom a levesük.

A kotlósültetés is izgalmas állomása volt a baromfitartó szándéknak, de az végül elmaradt. Azt mondja Erzsike, a végén azt sem tudta, ki alatt mi van, öt kotlós a száz tojáson… Egy tyúk alatt tizennyolc-huszonegy tojás a szokásos, maga a kotlós is forgatja őket a huszonegy nap alatt, naponta kétszer száll le róluk, szellőztetni őket. A páratartalom érdekében iszik, s végigcsurgatja tollas mellén a vizet – a természet csodálatos. A kelés előtti napon hallható a csipogás, kopogás a tojásból, megható a születés ilyetén való követése. Ma keltetőgépben kelteti Erzsike a tojásokat, Tárnokon vásárolt magyar gyártmányú keltetőket, nagyobb lapos lábos formájú, kisablakos fedéllel. A mostaniban kilencféle tojás van, a francia maranstól az angol Sussexig, a szlovák oravkáig, a rajnai németig. Tarka tojássor melegszik benne, három hétig tartó titok. A fekete indonéz tyúk húsa is fekete, igen drága étek az éttermekben, ha egyáltalán kapható! Hoztak tojást a Mátrából, hamarosan Baranya megyébe utaznak tojásokért, meg baromfinézőbe. A személyes tapasztalat eszmecserékre, tenyésztői ismeretségre is jó alkalom, mondja Erzsébet, akit nagyon jó hallgatni. Élményeit színesen, élvezetesen adja elő, a téma kifogyhatatlan, s vele csöppet sem unalmas.

A háziasszony nagy konyhát visz, a kelt tésztája híres, a házitojás a nagy kedvenc. Idényben, húsz-huszonnégy hetes koruktól potyogtatják a tojásokat a tyúkok, izgalmas összeszedni őket még melegen. Sütve-főzve, süteménybe, s falusi ajándéknak sem akármi. A frissen levágott tyúk levese, sültje is más, mint a boltié, de nem bírál Erzsébet, eszébe sincs. Neki ez kicsit életforma is, a család szerfelett pártolja, s segíti benne. Az elkülönített, délceg „pótkakasok” pedig eltökélten kukorékolnak az ólak felé, s nemcsak hajnalonta.