Miklós Csaba: a mi ízlésvilágunknak a magyar borok a legjobbak

Fiatal, friss, lendületes, tele élettel, energiával, tervekkel. Ennek megfelelően rettentően elfoglalt, nem egyszerű olyan időpontot találni, amikor fél órára nyugodtan le tud ülni beszélgetni. Ráadásul, ez egy különleges év a borászat életében: olyan fejlesztés folyik, amelynek köszönhetően változik a technológia, de növelik a tárolótér kapacitását is. Amúgy meg nyakunkon a tavasz, vége felé jár a metszés, a kötözés a szőlőben, miközben folyik a reduktív borok palackozása is. Feladat tehát akad bőven, de néha nem árt egy kis kikapcsolódás sem, a beszélgetést követően a borász már szalad is tovább Villányba, ahol baráti összejövetelre várják. Na de van-e a borásznak kedvenc bora?

– Az embernek általában hazahúz a szíve, magam ezért a közepes testű fehér borokat preferálom. Igaz, nem csak a móriakat, mert szívesen nyúlok balatoni vagy egri borokhoz is. Nagyon szeretem a zamatos, feszes savszerkezetű, jó penge fehér borokat, amik nem túl „parfümösek” és jó lendületük van – árulta el Miklós Csaba, akinek feltettem a már-már klasszikus kérdést is: magyaroknak magyar bort?

– Nem azt mondom, hogy magyar égre magyar ufót, de a mi ízlésvilágunknak, a mi gasztronómiai környezetünkben a magyar borok a legjobbak. Nyilván, ha utazik az ember, meg kell kóstolni a helyi ízeket, de ha itthon vagyok, nem kerül külföldi bor a poharamba. És ez nem elv kérdése, hanem valóban azt gondolom, amit mondtam: a hazai ízlésvilág és a gasztronómia fényében jól működnek a magyar borok – így Csaba válasza.

Szerinte a magyar termékek bizonyos külföldi piacokon keresettek és jól mennek, de arról nem érdemes álmodni, hogy az olyan bortermelő országok, mint például Francia-, Német-, vagy Olaszország éttermeinek itallapjára felkerülnek. De beszéljünk a kezdetekről is!

– Édesapám szerettette meg velem gyerekkoromban a szőlővel kapcsolatos feladatokat és azt is megengedte, hogy a társaságában megkóstoljam a bort. Ettől úgy éreztem, cinkosok vagyunk. Akkor alakult ki a kellő érzelmi kötődés. Kertészeti középiskolába mentem, majd kertészeti főiskolára. Sikerült egy kaliforniai egyetemen is szőlészetet és bormarketinget hallgatnom és bormarketingből írtam a szakdolgozatomat is – mesélte a szakember, aki aztán azzal a kijelentéssel lepett meg, hogy egyáltalán nem volt biztos, hogy ő borász lesz, mert a kertészet minden ágát szerette.

Csak az volt biztos, hogy valamilyen alkotó munkát szeretett volna végezni: összehozni a termőföld értékteremtő képességét a saját tudásával, ízlésével. Ám ha egyszer az emberfia Móron született, ahová ezer szállal kötődik és ahol felnőttként és kertészmérnökként is szeretne élni és alkotni, kézenfekvő választás a bor. Vallja, hogy szőlőt termeszteni, bort készíteni élmény és örömteli tevékenység. Egész évben a termeléssel foglalkozik az ember, aminek a pincébe hordott szőlő az eredménye, majd az utómunkával olyan terméket állít elő, amivel örömet okoz másoknak. „Ha Mór és bor, akkor ezerjó?”, kérdeztem.

– Igen. És minden olyan fajta, ami ezt a közepes testű fehér ízvilágot hozza. Úgy gondolom, nekünk Móron nem kell olyan fajtákkal erőlködnünk, amik divatosak, de itt nem érzik jól magukat. Ellenben például a zöld veltelini, a királyleányka, a rajnai rizling, a chardonnay, a generosa szintén jól teremnek errefelé – hangzott a válasz.

Miklós Csaba pincészete ma is pici cég, amelybe időnként besegítenek a családtagok is és mindössze két alkalmazottja van. De Csaba ennél nem is tervez nagyobbat: a nyolc és fél hektár és az évi 50 ezer palack bor nem csak a móri termőterület, de a borász kapacitásának is a csúcsát jelenti. Ahogy fogalmazott, ebben érzi magát komfortosan, önazonosnak, mert nem a bor mennyisége, hanem a minősége és a hozzá kapcsolódó élmény a fontos. És költözni sem akar, mert Móron a termelők között rendkívül jó a kohézió, meg hát neki és a vállalkozásának is Móron dobog a szíve.