Egy éve kísértük utolsó útjára Fülöp Attilát

Nála nem számított a túl korai vagy késői időpont, nem számított az, hogy éppen néhány perce, kialvatlanul érkezett haza a fegyveres szolgálatból. Ha idős veteránok, fiatal kadétok, vagy a közeli Keleti-Bakonyban elfáradt kirándulók várták, türelmesen magyarázott és tanított, hadtörténészeket megszégyenítő részletességgel számolt be a szeretett vármegye második világháborús történéseiről. Máskor iskolákat, településeket, rendezvényeket járt – ha lehetett, muzeális értékű páncélosával is –, kutatásai nyomán pedig emlékművek emelkedtek, könyvek és újságcikkek tucatjai születtek.

Ez volt ő – és ennél mégis sokkal több. Pótolhatatlan apa, férj és barát, olyan, akiben nem lehetett csalódni. A betegsége úgy támadt rá két évvel ezelőtt, mint az Ukrán Front 1944-ben az országra, kérlelhetetlen fölénnyel, hideg kegyetlenséggel és visszavonhatatlanul. Úgy is harcolt ellene, ahogyan az hozzá elvárható volt: bátran és büszke keménységgel, cinikus nemtörődéssel. A halála óta eltelt egy esztendő alatt gondolatban sokszor hívtam őt telefonon, szakértésért és tanácsért, vagy inkább csak azért, hogy néhány mondattal megbeszéljük kis hazánk történéseit, küzdelmét és nehéz lélegzetvételét egy fojtogató, liberális, újmarxista Európában, amelynek egyformán utáltuk minden képmutató és hazug rezdülését. Elítélve azokat, akikkel szemben mindketten, mindig is – lényegében egy életen át – küzdöttünk a magunk eszközeivel.

Ha valamilyen csoda folytán egy időgép most visszarepítene, mondjuk 1945 iszonyú tavaszába, egy gránátok tépte sáros lövészárokba a Vértes déli lejtőjén, biztosan őt találnám magam mellett. Ott hasalna velem az átázott egyenruhában, mosolyogna rajtam és látná, hogy átfagyott ujjaimmal nem tudom betölteni a gépkarabélyt, és segítene. A fejemnek billentené a homlokát, öklével megütné a mellemet, aztán együtt hallgatnánk a közeledő tankok lánctalpának egyre erősödő csörgését. Talán még meg is borotválkoznánk, utoljára, mint az a két bátor német páncélgránátos, akik a szétlőtt sörédi templomtoronyban haltak meg együtt, akikről Attila annyit és olyan gyakran mesélt nekem. És ez a gondolat megnyugtató, ha nem is feledteti barátságának borzasztó hiányát. Mert ő így halt meg, nem pedig a kórházban. Így haltunk meg együtt, amikor elfogyott az utolsó levegőnk.        

Egy éve, március 11-én, egy dermesztően szeles napon, amikor még a télikabát sem volt túlzó viselet, elbúcsúztunk tőle a bodajki temetőben. Nem mosolygott az ég sem, a felhők gyászfátyolt borítottak a hunyorgó Nap elé, a búcsúzó szónok pedig remegő hangon a FEOL nekrológjából idézett. Furcsa volt visszahallani a saját szavaimat, mert még ott, akkor is túl személyesnek éreztem őket. A magunk dolgának. Családtagok, barátok és tisztelők, hagyományőrző egyesületek és veterán szervezetek tagjai vettek végső búcsút a 60 éves korában elhunyt Fülöp Attilától. Már akkor annyira hiányzott mindenkinek, hogy aki rá gondolt, a veszteség miatt saját magát siratta.

A megbecsült, rangos helyi és vármegyei díjakkal elismert gyűjtő és fegyverszakértő, egykori ejtőernyős katona lényegében eszmélő gyermekkorától kutatta a megye második világháborús múltját, és a Megyei Értéktár részévé vált gyűjtemény megvalósítója lett. Ám mély hazaszeretettel átfűtött tevékenysége nem merült ki abban, hogy igazi ritkaságokkal, tárgyi emlékekkel vette körül magát, hiszen amellett, hogy az utókor számára felbecsülhetetlen eszmei értékű háborús relikviákat, egyenruhákat, kitüntetéseket, fegyvereket, harceszközöket kutatott fel és őrzött meg, elsőként mondott ki korábban sehol nem hallott, évtizedekig eltitkolt igazságokat. Igazított helyre, ha kellett, sosem törődve azzal, hogy a látogatók közül hányan szívják szavai hallatán a fogukat. Ő ezzel őrizte meg, teremtette újra az elesett hősök iránti kegyeletet és tiszteletet. Időnként pedig akadtak olyanok, akik megigazították a fejükön a ki nem érdemelt honvédtiszti sapkát és nem látogatóként tértek vissza, hanem megpróbálták valamilyen módon elorozni gyűjteményének egy-egy értékes darabját. Ilyenkor harcot kellett vívnia, hogy egyben tarthassa a gyűjteményt szeretett városa és a vármegye érdekében járva el, a jövő hasznára. Mindannyiunkért.    

Az eltelt egy év kevés ahhoz, hogy akár gondolatban esély legyen betölteni az űrt, amit maga után hagyott. A Diófa utcai ház látogatói is sokkal kevesebben vannak. Hiába, Attila már csak fentről tudja kísérni a hozzá betérő vendégeket. Leánya és özvegye megpróbálják a lehetetlent, igyekeznek pótolni őt: előzetes bejelentkezést követően szívesen fogadják az érkezőket. Ágnes, Attila leánya lényegében a fegyverek mellett nőtt fel, és annyiszor hallotta édesapja történeteit, hogy fejből ismeri mindegyiket – nincs tehát baj a lexikális tudással, csak a szív ne sajogna olyan nagyon.   

Erő kell ahhoz, hogy a fájdalmat legyőzzék, amely ott várja őket minden alkalommal a múltat idéző relikviák között. Mert kár volna tagadni, az idő megállt egy évvel ezelőtt Fülöp Attila gyűjteményében, a csendes bodajki utcában, ahol özvegye és leánya még mindig azt várja, hogy nyílik az ajtó és ott áll majd a küszöbön. Azzal az állandó mosollyal a szája sarkában, amiért nem lehetett rá haragudni. Együtt reménykedünk abban, hogy jó helyen van már ő, együtt a sok háborús hőssel. Alig várja, hogy megossza velem azokat a történeteket, amelyekkel odafent első kézből gazdagodott. Ott ül már a harckocsizókkal, a huszárokkal és a páncélgránátosokkal, feltekint a jeges égre, keres egy csillagot magának, talán rágyújt és pálinkát iszik, és magától a tankparancsnoktól végre megtudja, hogy Söréd közelében pontosan hol temették el Tarczay Ervin századost. Látom, ahogyan Tarczay a vállára teszi a kezét. És szeretnék velük lenni most. Talán ez így is van.

Mi barátai tudjuk, hogy előbb, vagy utóbb mindegyikünket lát majd újra, bemutatja nekünk sorban a katonákat, új barátait a hősies túlvilágról, és mesél nekünk. Egyszer majd biztosan eljön az idő. Nem állítom, hogy alig várom már azt a napot, de azt mondom – vigasznak ennyi éppen elég.