Jegyzet: Az eltűnt idő – annyi minden után

A minap együtt néztünk meg egy videót a Kányádi Sándor-esten. Húsz éves interjúmat a nagy költővel. Ő is elment már öt esztendeje. S a hallgatóság soraiból többen jóval korábban. Például M. Tóth István, a festő, aki az esten rajzot készített a vendégről. Vajon hol lehet az a rajz?... És ott ült a nézőtéren Sobor Antal, Dienes Ottó, Karácson Sándor, Kovács János, Tenyeri József. Írók, költők, irodalombarátok, barátok. S persze ott voltak húsz esztendővel fiatalabban mai kortársaink is. Kevesebb ránccal, több hajjal. Mosollyal és töprengő kifejezéssel. Az eltűnt idő… Az operatőr Somogyi Tamás volt.

S ugyanezek az arcok tűnnek föl egy másik felvételen. Török-Zselenszky Tamás, a költő és ma is aktív zenész hajdani estjén. De ott látom még Román Károlyt és Venyercsán Lászlót. És – Istennek hála – a köztünk levők közül a nagyon fiatal Bokros Juditot, Bérces Viktort, Szegedi Kovács Györgyöt. Az operatőr akkor is Tamás volt. Akivel oly sokat dolgoztam a Fehérvár TV-ben, akinek fotókiállításait nyithattam meg. S közben Nap, az est vendége, a másik Tamás énekel és verset mond. Például ezt: „Már most megvetem a holnapi ágyat, / családom, hitvesem, szentem. / A test lefekszik, a lélek állva marad, / s e rendentúli értékrendben / csodás előtér a lángos háttér elé: / a füzet, a toll: / e társak éjszakára…” (Részlet a „Már most megvetem” című versből.) Aztán a szerző beszélt egészen prózai dolgokról is. Szabadegyházi gyerekkoráról, a tyúkólakról, a trágyadombról. Az eltűnt időről.

És jó, hogy a fotók, a videók itt maradtak velünk. Egy másik régi, húszéves felvételen meg Sobor Antal méltatja az akkor friss, József Attila-díjas, Dunaújvárosban élő írót, Kálnay Adélt. A tisztessége kolléga főhajtásával. Jó, hogy Adél még köztünk, és rossz, hogy Tóni már távol… Mint ahogy távol van már Takács Nándor püspök is, aki ugyanezen a régi kazettán mond példabeszédet. És látom Barlay Ö. Szabolcsot, a tudós paptanárt, Prohászka és Balassi kutatóját. Élete utolsó szakaszét Fehérváron élte.

Aztán látom az operatőrök között Póczos Tibort, akit már nem láthatunk itt, a Földön. Emlékszem, amikor Lovrek Károly kórusát kísértük Spanyolországba, a buszon Tibor folyamatosan Charlie dalait emlegette. És egy interjú kötetének megjelenésekor Karácson Sándorral, aki tanár és irodalmár volt, és rendszeresen képviselt bennünket szerte az országban, konferenciákon, rendezvényeken.

Igen, nosztalgia is ez. Annyi minden után. És ki tudja, mennyi minden előtt?...