Iváncsán mentem Ázsiába

Így is tettem. A bejárati ajtó mögött meglepett, hogy a kocsmának látszó helyiség bejárata mellett balra tátong a konyha, közös térrel a kocsmával. Legalább újszerű hangulata van – dünnyögtem magamban.

Egy hölgy szaladgált a téren keresztül egy másik, szipogó hölgy társaságában. Az egyiket megkérdeztem, lehet-e kártyával fizetni, aki aztán vagy bólintott, vagy mondott valamit, de egyik sem volt teljesen tiszta, de megpillantottam a konyhatér előtt álló pénztárgépet, amin ott ásított a terminál. Nosza, a zsúfolásig megtelt helyiségben egy üres asztal akadt, ahova sebtiben leültem, és kértem egy étlapot. Na, itt fordulat következett be lelki és fizikai értelemben is. Amikor kézhez vettem az étlapot, vettem észre, hogy a helyiségben senki nem beszéli a nyelvemet. De ez semmi, mert leírva sem találkoztam édesanyanyelvemmel. Itt mellékelem az elém tett étlap egy részletét.

Jött is a kedvenc hölgyem, hogy mit kérek. No, ezt nem az én nyelvemen kérdezte, csak gondoltam, ezt jelenti a kérdőjel a szemében. Mivel nagyon leveses vagyok, olyan angolosan elgagyogtam, hogy levest szeretnék. Ő el, én meg kétségek közt ültem, vajon mit kapok. – Anyám! Japánul, kínaiul vagy koreai nyelven beszél-e itt mindenki? – kérdeztem magamtól, de nem jutottam túl messzire. Ekkor koppant az asztalon a másfél liternyi leves, minimum gazdagon. Csak lefotóztam az ebédemet, mert nekem élményszámba ment. Most megosztom a nyájas olvasóval.

Közben kaptam egy négytégelyes tálkát is, négy különböző valamivel. A hagymaszeleteket megismertem, a többiről fogalmam sincs, mi volt. Majd előttem landolt egy gömbölyű tálkában a rizs is, amit szeretek, de nem kértem. Eltűnődtem, hogyan magyarázom el erős Pistát, mert én csípősen élem az életem, ám először belekóstoltam a levesbe. Istennek legyen hála, hogy ebben a kricsmiben semmi nem működött a megszokott módon! Amikor magamhoz vettem egy kanál levest, az majdnem a tokámon folyt ki, olyan csípős volt, hogy szinte utat mart magának a gravitáció irányában! Pistától pillanatok alatt elköszöntem.

A levesben egyébként tengeri herkentyűk egész arzenálja sorakozott valami tésztaágyon megpihenve: kagylók héjjal csomagolva, de félig nyitva, rákok, csigák, bordás „bőrű” jószágok, és csak az Isten tudja mifélék bújtak meg a lében. Láttam a szemközti asztalnál, hogy egy úr hasonló tállal küzd, miközben egy százas papír-zsebkendőt használt el, a homlokát elöntő verejtékre. – Na, nzp, itt halsz meg! – gondoltam. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy finom, nagyon jóízű volt a leves. Én is elhasználtam a magam százas zsepijét, ám én az orromat könnyeztettem.

Soha nem gondoltam volna, hogy Fejér megye egyik kis falujában nem szólnak hozzám magyarul egy kocsmának látszó restaurantban, fogalmam sincs, ott mit rendelek, miközben úgy érzem magam, mintha Ázsiában lennék. Az a vödörnyi leves tényleg finom volt, de csak azok egyék, akik bírják a maró erőt, és nem lepődnek meg a magas árakon!

A hangulatról árulkodjon a négy másodperces kisfilm a gőzölgő leves felett!