Balaton, Borneó, Brüsszel – avagy egy székesfehérvári diplomata állomáshelyei

Hol születtél?
– Székesfehérváron, a Fejér megyei (akkor még nem Szent Györgyről elnevezett) kórházban. Úgy mesélték, első gyermekként elég nehéz szülés voltam, ráadásul mielőtt először pólyába tudtak volna csavarni, belepisiltem az ápolónő zsebébe – így korán kezdődött a huncutkodás.

Hol nőttél fel?
– Piciny koromban az Ikarusz-buszgyártás „baráti szocialista segélynyújtása” révén kikerültem szüleimmel és kistestvéremmel Líbiába, így nagyrészt kimaradtak az óvodai évek. Az iskolát Székesfehérváron kezdtem el, de többször költöztünk Magyarországon belül, így az alsó tagozat négy évét négy különböző intézményben végeztem el. Sajnos a gyermekkori barátokra is csak homályosan emlékszem, annyi volt a változás. Később édesapám munkája folytán Németországban éltünk, itt töltöttem kamasz­éveim személyiségformáló időszakát. Majd Ausztráliába költöztünk, a déli féltekén fejeztem be a középiskolát és kezdtem az egyetemet. Amikor már nagyon hazahúzott a szívem Európába, kivettem „szabit” egy szemeszterre, és hazatértem Fehérvárra dolgozni. Végül Nagy-Britanniában, a walesi egyetemen végeztem, nemzetközi kapcsolatok és európai jogi szakon. Itt ismerkedtem meg egy csodálatos malajziai lánnyal, akibe rögtön beleszerettem, és aki azóta már majd húsz éve életem párja.

Ki nyújtotta a legnagyobb támaszt életedben?
– Nagyon sokat köszönhetek kedves szüleimnek, akik bejárták velem és öcséimmel a világot, okos szóval, türelemmel támogattak minket az új és újabb kihívásokhoz való alkalmazkodásban, és szerencsés pedagógiai érzékkel behangolták a belső iránytűmet, hogy lehetőleg higgadtan mérlegelt, megfontolt döntéseket hozzak az életben és mindig hosszú távra tervezzek. Drága nagyszüleimről is ragadt rám sok jó szokás: igyekszünk beosztani javainkat, értékelni az élet minden kis örömforrását, és ápoljuk a régmúlt történeteiből táplálkozó gyökereinket és a katolikus hit, a hagyományok összetartó erejét. Felnőttkorom sarokköve pedig feleségem, Gina – óriási mázlista vagyok, hogy 21 évesen megtaláltam életem szövetségesét, akivel azóta együtt tervezzük minden lépésünket, együtt sírunk, nevetünk, játszunk és imádkozunk. Nélküle fele­ennyi értelme sem lenne az egésznek.

Gyerekkorodban mi akartál lenni?
– Eleinte ez évente változott, oszcillálva a színrendező, hadvezér, történész és buddhista szerzetes skáláján. Később a papi hivatás is megfordult a fejemben, de ennek hamar véget vetett a majdani feleségemmel való találkozás. Az egyetemen szilárdult meg az álmom, hogy az Európai Unió zászlaja alatt, kontinensünk érdekeinek védelméért szeretnék dolgozni.

Miután végeztél, Budapesten és Luxemburgban kaptál állást, előbb jogi, majd nagyvállalati környezetben. 2012-ben az IBM legfiatalabb magyarországi menedzsereként ért a hívás, mikor az Európai Bizottság Brüsszelben ajánlott fel tisztviselői pozíciót. Hogyan alakult a szakmai utad? Zökkenőmentesen zajlott karriered, vagy voltak kitérők?
– Mondhatni, leírtam pár vargabetűt. Az üzleti informatika világából 2012-ben először az Európai Bizottság nyelvekkel és fordítással foglalkozó szervezetéhez kerültem, itt hat szép, tanulságos évet töltöttem el, koordinátori szerepben, majd az angol főosztály minőségbiztosítási menedzsereként és végül egy igazgató szakmai tanácsadójaként. Innen kerültem 2018-ban külügyi beosztásba, ahol most agrárdiplomáciával foglalkozom. 

Sokat utazol, merre jársz, mi a feladatod?
– Jelenleg főleg élelmezésbiztonsági és fenntartható fejlődéssel kapcsolatos témákban képviselem az EU-t olyan kormányközi fórumokon, mint a G7 és G20. Valóban sokat utazom, havi egy-két hetet töltök a tengerentúl a sűrűbb hónapokban, de persze akadnak olyan időszakok, amikor alábbhagy a forgás. A naptáramat főleg a nemzetközi szervezetek éves üléseinek beosztása határozza meg, tavaly Indonéziába és Németországba, idén Japánba és Indiába vezetett legtöbbször utam.

Voltál valahol életveszélyben?
– Szerencsére még sosem volt ilyenre példa, remélem, ez így is marad. Idén részt vettem Franciaországban egy viszonylag kemény, katonai jellegű kiképzőtáborban, amelyet kimondottan az elmaradott országokban külügyi missziókat teljesítő tisztviselők számára alakítottak ki – a meglepetésszerű éjszakai túszejtés és egyéb, a valóságos vészhelyzeteket talán túlságosan is hűen visszaadó gyakorlatok emlékeztetőül szolgáltak arra, hogy a vadregényesebb tájakon észnél kell lenni.

Milyen nagy csalódások értek?
– Édesanyámat 57. születésnapja után pár nappal elvitte egy daganatos betegség, amivel akkor már másfél éve küzdött. Egy évvel később született első kislányunk, így unokáival már nem is találkozhatott. Sokszor megfordul a fejemben, hogyha már több mint fél évszázada embert tudtunk küldeni a Holdra, miért hiányzik az akarat ahhoz, hogy elég nemzetközi erőforrást és kutatómunkát mozgósítsunk az emberiség ősi ellenségének, a ráknak a legyőzésére.

Mit látsz a mai fiatalok előtt nagy kihívásnak?
– Cseperedő kislányaimat és kortársaikat látva gyakran foglalkoztat a kérdés, Magyarország és Európa vajon hogyan fogja feldolgozni a 21. század nagy kihívásait, mint az emberi munkaerőt részben kiváltó robotizáció, a mesterséges intelligencia térnyerése, a globalizációs folyamatok mentén végbemenő kulturális elhomogenizálódás a gyökértelen fogyasztás irányába, illetve a klímaváltozás és az azáltal még inkább felerősített népvándorlási nyomás. Gondoljunk csak bele, a honfoglalás után milyen iramban olvadtak be, illetve süllyedtek el a történelem lábjegyzeteiben az előttünk itt élt pannon kultúrák. Mivel most a technológiától a demográfiáig több megatrend ütközik egymásnak, egyelőre képtelenség belátni, milyen lesz világunk a század közepére.

Munkádon kívül mi volt életed csúcspontja?
– 2018-ban vettem át egyik legjobb barátommal a Sci Phi Journal nemzetközi sci-fi magazin szerkesztői szerepét. Ez eredetileg hobbiként indult, de egyre nagyobb intenzitással vetettük bele magunkat a filozófia és jövőkutatás témáiba. Az alternatív történelem témakörében magam is elkezdtem irodalmi szakfolyóiratokban publikálni. Korábban már jelöltek minket Hugo és Utopia díjakra, de a nagy áttörést az Európai Tudományos-Fantasztikus Díj hozta, amelyet a 2022-es páneurópai sci-fi-kongresszuson ítélt nekünk a zsűri. A szorgos robotot mintázó 5 kilós acélszobor azóta nappali szobánk legfőbb ékessége. 
(Folytatjuk…)