Az egyenruha mindent vitt

Erről mesélt Závodi Szilvia, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Tárgyi emlékanyag gyűjtemény gyűjteményvezető muzeológusa a Szent István Király Múzeumban. 

Társadalmi elvárások

A katonatisztek életének számos szegmensét szabályozták a legapróbb részletekig, így pl. tiszti egyenruhában nem lehetett szatyorral a kézben utcára menni, vagy virágot vinni, de vonaton sem utazhattak 3. osztályon. A társadalomnak megvoltak az elvárásai a katonatisztekkel szemben, ami az életszínvonalukra és persze a feleségekre is kiterjedt. A hadsereg – legalábbis a látszat fenntartása érdekében – szigorúan szabályozta hát a házasságkötéseket is. Ennek legfőbb oka a pénz volt. Hogy miért? A hadsereg biztosította fizetés nem volt elegendő arra, hogy egy családot legalább középosztálybeli szinten eltartson, még a rang mellé járó illetménnyel együtt sem. Ugyanakkor a növekvő özvegyi nyugdíjak összege erősen megterhelte a költségvetést (ne feledjük, két komoly háború is zajlott az elmúlt évszázadban). Mindezeken felül – és ez talán furcsán hangzik manapság – a feleségekkel együtt járó poggyászkocsik is jelentősen megterhelték az ezredeket. Abban az időben ugyanis a család rendszerint a katonatisztek után utazott annak a vezénylési helyére, akkor is, ha veszélyes terepre küldték. A hadsereg költségeinek kordában tartása miatt a nősülést engedélyhez kötötték és még azt is meghatározták, a tisztek hány százaléka lehet nős. 

Pénztelenek, de snájdigok

Mindezeket az 1913 szeptemberében jóváhagyott A–57. jelzésű „Nősülési szabályzat a m. kir. honvédség és csendőrség számára” című szabályzat határozta meg. Az a tiszt, aki engedély nélkül nősült, nem csak büntetésben részesült, de ki is kellett lépnie a honvédség kötelékéből. Hangsúlyozzuk ki: a házassági szabályozásban a feltételek a menyasszonyra vonatkoztak, neki és családjának kellett mindenben megfelelnie, miközben a másik oldalon a legtöbb esetben egy alacsony keresetű, a családját a menyasszony vagyona nélkül eltartani képtelen, bár egyenruhában kétségtelenül snájdig vőlegényjelölt állt. Ám az egyenruha respektje – és ebbe nem csak a katonai értendő - abban az időben „mindent vitt”. 

Szeplőtelen, művelt, előkelő

A tiszt nősülési szándékának pozitív elbírálásához szükség volt az ezredparancsnok engedélyére, a tiszti gyűlés, azaz a tiszttársak véleményére és a menyasszony részéről letétbe helyezett kaucióra. Az arának természetesen szeplőtelen hírnevűnek kellett lennie, fontos volt a megfelelő társadalmi műveltség és származás, mindezeken felül pedig, ha dolgozott, társadalmilag elfogadott állással kellett rendelkeznie. Ilyen volt például, ha operaházi magánénekes, banktisztviselő, ruhaszalon tulajdonos, egyetemi oktató vagy orvos volt a kiszemelt hölgy, habár ezek egyáltalán nem voltak általánosan jellemzők a 20. század elején. A menyasszonyjelölt értékelésére egyébként létezett egy 11 pontos kérdőív is. Ebben szerepelt kérdés többek között az ara és családja lakáskörülményeire (hány szobájuk van, és azok hogyan vannak berendezve) vonatkozóan, aminek megválaszolására a férfiak ilyen irányú megfigyelőképessége és szókincse – valljuk be őszintén – nem biztos, hogy elegendő volt.

Az engedély megadásakor figyelembe vették a házasulandó felek között fennálló rokoni fokot és a korkülönbséget is, ami legfeljebb 25 év lehetett. Közeli rokoni kapcsolat esetén külön kegyelemi kérvényt kellett benyújtani a honvédelmi minisztériumba. A nagy korkülönbséget pedig azért nem nézték jó szemmel, mert a gyermekáldásnak kisebb esélye volt. Egyes esetekben mégis pozitívan ítélték meg, hiszen így a jóval fiatalabb feleség idővel férje gondozója is lehetett. 

Figyelem, a látszat csal!

A kaució, illetve adott esetben egy olyan állás, ami nyugdíjat is biztosított, azért volt fontos, hogy legyen miből eltartani a családot és ez volt az esetlegesen özvegységre jutó feleség megélhetésének biztosítéka is. A letétbe helyezett kaució összeghez vagy az alaptőkét biztosító vagyontárgyhoz – ez lehetett államadóssági kötvény, bármilyen értékpapír vagy ingatlan - a házasfelek nem férhettek hozzá, annak kamataiból költhettek csak. Ez nem volt sok mindenre elég. A tiszti lakásokban a társadalmilag elvárt életszínvonal látszatának fenntartása érdekében például, csak az úgynevezett reprezentációs helyiség volt „flancosan” berendezve, míg a többi szobába sokszor csak a legalapvetőbb felszerelés és bútorzat jutott. 

A nősülési szabályzat alól egyedül az államfő adhatott felmentést. Ilyen volt például Jekelfalussy Piller György testőr százados és Mudin Ilona esete, akik 1936. február 24-én a Királyi Várkápolnában kötöttek házasságot és Horthy Miklós kormányzó engedte el az előírt óvadéktőke biztosítását. Ez persze nem volt meglepő, hiszen a férj kétszeres olimpiai bajnok kardvívó, a feleség apja pedig az első világháborúban hősi halált halt tartalékos főhadnagy volt. Mindezeken felül, a menyasszony állami, állandó helyettes tanítónőként dolgozott Kispesten és hajlandó volt az esküvő után is munkában maradni. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy ne legyenek anyagi gondjai a családnak és ne legyen szükség a házassági óvadékra.

Nem lehetett, de mégis megengedték

A valóságban – ahogy arra az előadó felhívta a figyelmet - a tiszti házasságok engedélyezésében számos ellentmondás testesült meg. Statisztikák szerint a katonatisztek később nősültek és házasságukból kevesebb gyermek született, mint más foglalkozási csoportoknál, pedig a hadseregvezetés a legjobb utánpótlást a tiszti gyermekekben látta, mégsem támogatta a korai – így termékenyebb – házasságkötést. Egy másik ellentét, hogy a tisztek házasságának szoros szabályozása – bár azt mondták, a hadsereg társadalmi presztízsének emelését és fenntartását szolgálja - valójában gazdasági érdekekből fakadt. A kaució kikötése a tiszti család gazdasági bázisát kívánta megteremteni, egyben az állam terheit enyhíteni. Ezzel szemben a házasulandó felek arra törekedtek, hogy felmentést kapjanak az óvadéktőke biztosítása alól, vagy legalább összegcsökkentést érjenek el. Ráadásul a gazdasági érdekek a presztízsnél is fontosabbak voltak. Többször előfordult, hogy a társadalmi vagy erkölcsi szempontból nem kifogástalan menyasszony esetén is engedélyezték a házasságot, ha anyagi viszonyai kiemelkedőek voltak. Ha szigorúan vesszük, József Ferenc főherceg, a magyar országgyűlés felsőházának tagja – aki az első háború után a család alcsúti birtokán élt - és Anna szász királyi hercegnő sem köthetett volna házasságot, ugyanis a feleség anyja házasságtörést követett el, amiért Ferenc József császár kitagadta őt a Habsburg-családból, megfosztotta osztrák főhercegnői címétől és előjogaitól. A házasság azonban, a kellő engedélyek birtokában, 1924. október 4-én mégis megköttetett.