Önmagát zárta börtönbe az egyik utolsó juhász

– Úgy látom, nagy az érdeklődés ön körül. Mennyire ismerik még az emberek a juhászokat?

– Ez a mesterség a világéletben mindig népszerű volt, mert ebből élt sok százezer ember és még ma is élnek belőle valamennyien – mondta a FEOL-nak Juhász Imre. – Sajnos fogyóban vagyunk, ritkulunk. Az öregjeink elmennek velem együtt, hiszen már én is hetven vagyok. A fiatalabbak nagyon kevesen vannak, akik csinálják még, pedig meg lehet belőle élni, bár igaz, meggazdagodni lehetetlen.

– Hol juhászkodik?

– Már nyugdíjas vagyok, hobbi szinten tartok Szabadegyházán rackákat még pár darabot, csak hogy legyen valami a múltból. Balassagyarmaton végeztem el a juhtenyésztő szakiskolát 1970-ben, aztán bejártam az ország öt megyéjét. Egészen 1989-ig, a rendszerváltásig termelőszövetkezetekben dolgoztam, utána egy ideig abbahagytam: bementem egy gyárba három műszakba. De a szakmám megmaradt, csinálom, amit megtanultam és tovább adom, amit gyűjtögettem, igyekszem mindent bemutatni az embereknek, ezért vagyok tagja a kézműves egyesületnek is. Ahová falunapokra hívnak, elmegyek, rengeteg helyen megfordulok. Nem kell szégyellni a múltunkat a jelenben, hogy a jövő nemzedéke is tudja, mik voltunk és honnan jöttünk.

– A kívülálló azt látja, hogy a juhász mestersége maga a megtestesült nyugalom. Valóban így van?

– Egyrészt nyugalom, másrészt 24 órában teljes kötöttséggel és felelősséggel jár, egész napos szolgálatot vesz igénybe. A téeszes időkben volt éjjeliőr a tanyákon, de ha magunk felügyeltük a nyájat, éjjel-nappal ott kellett lenni az állat mellett. Nincs szabadnap, nincs ünnep, mert az állatot el kell látni. Ezt hivatástudattal, szívvel-lélekkel kell csinálni, mert aki nem így tesz, annak ráfizetés. Így sem nagyon nyereséges, de szép szakma. Gyönyörű, főleg nyáron, amikor az ember kimegy a hegyoldalba legeltetni, lefekszik a fűbe és azt mondja: hú, de jó dolga van a juhásznak! De télen fújja, hordja a havat a szél, mégis etetni kell, igaz, mostanában már nem annyira van hó, de régen volt bőven az is. Helyt kellett állni, csinálni kellett. Nem úgy van, hogy leállítom a gépet, és nem üzemel, állandóan muszáj jelen lenni. 

– Magányos munka, vagy akad baráti társaság?

– Sok mindenről lehetne mesélnem, mert szórakoztunk, dolgoztunk is együtt. Esős napokon azt szoktuk mondani, a juhász ünnepel, a birka böjtöl, mert nem volt legeltetés és olyankor a juhászok elmentek mulatni. Főleg, amikor többen, öten-hatan dolgoztak együtt egy telepen. Romantikus, szép szakma, csak a viselete egy kicsit nehéz, ebből a szempontból ugyanolyan, mint a katonaság.

– Ha már a viselet szóba jött: mit vett magára, mit használt egy juhász?

– A juhászemberek általában csizmát, csizmanadrágot és mellényt hordtak, kabátot egy anyagból, és kampót. Mert a fa- vagy rézkampót egyedül a juhászok hordják magukkal az állattenyésztésen belül. Ezt mindenre lehet használni: ez a munkaeszköze, a címere a juhásznak, és a fegyvere, ha a szükség úgy hozza. Legeltetés közben ezzel lehet a birka hátsó lábát elkapni, ha bármi történik, például meg kell körmözni, mert utána szaladni körülményesebb. A szűr szintén a juhász öltözete, amit ünneplő viseletnek neveztek, de nem csak a juhászok használták, hanem a csikósok, a kanászok, a gulyások is mind. A suba ugyancsak viselet, az állat bőréből kikészítve és megvarrva. Nyáron hűvös, télen meleg, nyugodtan el lehet vele feküdni és aludni a hóban. De minden tájegységnek megvolt a saját stílusú ruhaviselete. Hortobágyon a gatya, a mellény, a bőujjú ing, a Felvidéken, Borsod- és Nógrád vármegyékben a csizmanadrág, a Bakonyban szintén a nadrág és a kalap volt jellegzetes. A rézkampót a Felvidéken és a Hortobágyon használták, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken, és úgy általában a Dunántúlon a faragott fakampó volt a divat. Általában minden juhász megfaragta a saját botját, aki nem, hát az faragtatott magának egyet.

– Hány botot faragott meg életében?

 – Jópárat. Amit a kezemben tartok, azt 1980-ban faragtam a saját részemre, amikor Taliándörögdön juhászkodtam. Nagyon sok munka volt vele, még le is van zsűriztetve. De faragtam ajándékba is, barátoknak.

– Említette, hogy öt vármegyében juhászkodott életében: merre sodorta az élet?

 – Borsodban születtem 1953-ban, később ott kezdtem el a szakmát szerződéses tanulóként. Aztán Balassagyarmatra kerültem az iskolába, öt hónap elméleti, öt hónap gyakorlati képzésen vettem részt, 1970-ben végeztem el a szakiskolát. Ott juhászkodtam Nógrád megyében, aztán két év katonaság következett a határőrségnél, majd leszerelés után visszatértem Borsodba egy tanyára, téeszhez. Aztán a putnoki termelőszövetkezetnél juhászkodtam, onnan elmentem 1978-ban a monostorapáti téeszhez, majd nyolc évet töltöttem Balatonkenesén. A rendszerváltás idején kerültem a szabadegyházi szeszgyárba. 

– Az egy egészen más élet lett. Hogy bírta a szabad ég után a gyárban?

– Az két külön világ: nagyon nehéz volt a szabad életből, a kötetlen munkaidőből oda bekerülni, önmagamat tettem börtönbe. Nem úgy ment az iparban, hogy nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás és nyolc óra pihenés, de tény, hogy amikor letelt az időm és kijöttem a kapun, utána már nem maradt felelősségem azon a területen. De otthon várt a munka, mert voltak lovaim, gazdálkodtam.

– A családja miként viselte a költözéseket?

– Nem mondom, hogy rajongtak érte, de a szükség törvényt bont. A világ legnagyobb ura a gyomor, a kényszer sok mindenre ráveszi az embert, hogy önmagát fenn tudja tartani és túléljen. Ahhoz pedig fel kell adni bizonyos dolgokat.

– Igaz, hogy a juhász legjobb barátja a kutyája?

– Ez évezredek óta így van, kutya nélkül birkával és juhokkal nem lehet dolgozni. Tíz ember nem végzi el azt a munkát, amit egy kutya. Nekem a puli lett a kedvencem, mert annyira értelmes jószág, hogy mindenre meg lehet tanítani. Senki nem hiszi el, de okosabb, mint az ember, mert ő megérti, hogy az ember mit mond neki, de mi nem értjük meg, ő mit mond. A kutyák között is van különbség, melyik hajlamosabb, melyik ellenállóbb, ugyanúgy, mint a gyereket, kicsi korától nevelni kell. Minimum két év kemény munkára van szükség ahhoz, hogy egy kutya olyan minőségben szolgáljon és dolgozzon, hogy az elfogadható legyen.   

– Hány juhász lehet ma még?

– Nagyon kevés olyan, akinek kimondottan a szakmája juhász. Birkaőrzők, legeltetők, birkatartók vannak. De akinek ezer, vagy kétezer juha és birkája van, nem biztos, hogy juhász. Alkalmazhat embert, aki megint csak nem biztos, hogy szakmabeli, el tudja végezni a munkát, de nem szakember. Kimondottan szakmunkás juhász az egész országban talán ezerötszáz, kétezer lehet.

– Van jövője a szakmának?

– A hatvanas-hetvenes években, amikor beköszöntött a termelőszövetkezetek világa, nagyon leértékelődött a juhászok becsülete. A rendszerváltás után ismét fellendülhetett volna, csak már nem maradt annyi szakember, aki érdemben végezni tudná ezt a munkát.  Amikor én 1970-ben végeztem, harmincan voltunk az osztályban, aztán egy év múlva a következő osztályban szintén harmincan tanultak, aztán Balassagyarmaton megszűnt a képzés. Utána Berettyóújfalun két vagy három évig még indult pár osztály, de aztán ott is megszűnt a szakiskola. Most általános állattenyésztés van, amelyben szerepel a juhászkodás, de csak felületes szakmai ismeretet adnak, nem úgy, mint az én időmben, amikor minden egyes szakmának megvolt a maga oktatási területe. Ma annyit tudnak, hogy a ló elől harap, hátul rúg, középen meg ráz, ha ráülnek, a tehénnek pedig van farka és füle, ami mozog. Nem akarok senkit megbántani, de ki kell, hogy mondjam: szégyen a nemzetünkre, annyira felületes ma az állattenyésztés oktatása. A versenyló az isten, de azt, amiből él a nemzet, ami húst, gyapjút és tejet ad, azzal nem foglalkoznak. Létezik állami támogatás a birkatenyésztésre is, de meggondolandó, mert olyanok a feltételek, hogy kopasz embernek is égnek áll tőle a haja. Sajnálom, ez a valóság, amit megtapasztalnak azok a kollégák, akiknek a családja generációkon át ebből élt, és még ezt is akarja csinálni, mert nem tud tőle megválni. Lehet, hogy szívszorítón beszélek, de nem tehetek róla.