Fegyver a kézben

A Magyar Honvédség vezérkari főnökét folyamatosan támadják a kinevezése óta. Először azért mentek neki, mert párhuzamot merészelt vonni az ukrajnai események és a második világháborút megelőző történések között – mellesleg teljes joggal –, aztán a liberális kórus legújabb előadásának célpontja az lett, hogy Böröndi Gábor altábornagy egyebek mellett azt mondta: „Kinevezésem utáni második fő célkitűzésem az volt, hogy minden katona legyen katona, és ennek a fegyver a legjobb kifejező eszköze. Az orvos sztetoszkópot, a tanár tankönyveket, a katona pedig fegyvert használ. Ezért döntöttem úgy, hogy munkaidőben minden katona köteles a fegyverét magánál tartani, emellett pedig gyakorolni annak szét- és összeszerelését.” Amikor hallom az egyébként háborúpárti dollármédia kórusát, olyanok hangját, akik fegyveres összecsapást eddig csak filmekben láttak, hogy ez most milyen eszement intézkedés, eszembe jutnak Afganisztánban töltött napjaim. Mi magyarok együtt voltunk az amerikaiakkal Baghlán tartomány közepén, én is ott kempingeztem velük egy ideig. Csupa latin gyerekkel kavargattam a reggeli kávét, ez leolvasható volt a zubbonyon lévő feliratról: megannyi Gonzales, Hernandes, zöldkártyáért, amerikai tartózkodási engedélyért bevonult mexikói, közép-amerikai fiatalemberrel osztottuk meg a tábort. Amikor reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk, vagy bármikor találkoztunk, mindegyiknél ott volt a fegyvere: még a géppuska támasztékát is kihajtották az étkezdében, alig tudtam átlépkedni. Szóval a mindenkori helyzetben való fegyverviselés amerikai, mondhatni NATO-módi, nem mi, és legkevésbé sem Böröndi Gábor találta ezt ki. De azt hiszem, teljesen mindegy: ha holnap az újjászületett Atilla, Nagy Sándor vagy Napóleon lenne a vezérkari főnökünk, annak is megkérdőjeleznék a szaktudását, ha szerencsétlenségére a nemzeti kormány nevezi ki. Az, hogy a szomszédunkban egyre nagyobb erővel tombol a háború, ezeket nem érdekli. Nem azért fizetik őket, hogy aggódjanak.