Latinovits és Tolcsvay utolsó közös előadása

Bencze Ilona, Trokán Péter, Heinczinger Miklós és Tolcsvay Béla közös műsorral emlékezik a színészóriásra, Latinovits Zoltánra május 13-án, szombaton 15 órakor a pákozdi Mészeg-hegyen, a katonai emlékparkban: az előadás része lesz az Emlékhelyek Napja országos, központi eseményének. Latinovits Zoltánnal annak idején, kevéssel a halála előtt utoljára Székesfehérváron lépett fel Tolcsvay Béla: emlékeiről minap pázmándi otthonában beszélgettünk. Az írás a FEOL-on korábban már olvasható volt.

A Kossuth-díjas énekmondó sem emlékeztett a pontos dátumra, de arra igen, hogy annak idején járt újságírónk a helyszínen, az Építők Művelődési Házában. Molnár Nelli, a katonai emlékpark munkatársa, Pákozd könyvtárosa segített meglelni a régi cikket. Nos, maga az előadás 1976. március 22-én volt, a beszámoló, az interjú pedig rá hat napra (micsoda kényelmes idők jártak akkoriban a szakmára) 1976. március 28-án jelent meg „Össze kell kovácsolódnunk valamilyen módon…” címmel. Íme a beszélgetés, amit három kolléga is szignált, nyilván mindhárman büszkék voltak arra, hogy ott lehettek az alkalmon és szót válthattak a művésszel.  

„A napokban rangos vendége volt Székesfehérváron az Építők Művelődési Házának. Latinovits Zoltán mondott verset és prózát a közönségnek. Két előadás között a szünetben — mintegy pihenés helyett — válaszolt kérdéseinkre.

— Átéli-e a figurákat, vagy hűvös fejjel felépíti őket, hogy úgy tűnjenek, mintha átélte volna őket?

— Én mindenképpen átélem, de ennek a készítési módja, tehát a próba folyamata kettős folyamat, hol az ösztönvilág uralkodik egy próbán, hol az ész. Amikor az egész szerkezet kész van, tehát a jellemet építem, akkor már az ember nyugodtan beleszállhat ebbe a maga szerkesztette repülőgépbe és akkor átélheti. Én sajnos másképp nem tudok dolgozni. Többször hallottam fiataloktól — épp ezt az estét nézvén —, hogy az érzelmeket sokallták a műsorban, sokallták a mozgást a vershez. Nem tudom, a fiatalok hogy állnak az érzelmekkel. Mintha kivesznének az érzelmek. Pedig akkor nagy baj van, mert üresebb élet következik a számukra. Számomra pedig nehezebb élet: én így dolgozom, az érzelmeimből élek.

— Mi a kiinduló pontja egy vers, vagy darab megértéséhez, megítéléséhez?

— Mindig valami örök emberin keresztül nézem a dolgokat, költőket, színdarabokat és mindent, általában magát a színházat. Talán ezért is maradtam egy kicsit egyedül. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek barátaim. Csak azt jelenti, hogy a színházak félnek attól a magatartástól, amely ellent szokott mondani, megszokta a maga igazát követelni.

— Hogyan tud gyorsan áthangolni az egyik versről, az egyik hangulatról a másikra?

— Az áthangolás csak akkor megy gyorsan, ha azt begyakorolták. Igyekszem minden költőt, minden verset másképpen mondani. Lényegében egyedül vagyok a kísérletekkel, általában az emberek vigyázállásban szavalnak, ezt én elégtelennek tartom. Meg kell jeleníteni a verset. A költő szerepét kell eljátszani, azt a pillanatot, amikor a verset írta. Ez mozgással jár.

— Van esélye, hogy — mondjuk a főiskolán is — át fogják venni az ön módszerét?

— A főiskolán ott tartanak, hogy minél puritánabbul mondani a verset, de ez szerintem nem színészi munka.

— Azt írták önről, hogy a brechti színházat képviseli.

— Aki ezt írta, bizonyosan tévedett. Semmi közöm az elidegenítéshez, és azt vallom, hogy a mi világunkban, amely átmeneti kornak látszik valami jobb felé, nem elidegeníteni kell, mint abban a korban, amelyikben Brecht ezeket a darabokat írta, hanem éppen érzelmeket kell kelteni. Össze kell kovácsolódnunk valamilyen módon.”