Vannak, akikre felnéz szakmailag, de alapvetően a maga feje után megy

Magony Imre példaértékű tevékenységét kutatóként a színfalak mögött végzi, színészként azonban a széles nyilvánosság előtt mutatja meg tehetségét. Könyvtárosként ugyancsak közvetlenebb kapcsolata van az emberekkel, az olvasókkal a Vörösmarty Könyvtárban. Életében szerencsésen egészíti ki egymást a hivatás és a nagyon komolyan vett hobbi. A székesfehérváriak már jó néhány előadáson és könyvbemutatón kaphattak tőle értékes információkat a város történelméről, kulturális értékeiről, a Szabad Színház előadásain – és olykor a Vörösmarty Színházban – pedig más oldaláról ismerhetik meg. Az Aranyember-díjjal ezt a példaértékű és sokoldalú tevékenységet ismerték el. Magony Imrét meglepte a jelölés, és természetesen örült neki, hiszen megtiszteltetésnek tartja. 

– Önnek vannak példaképei?

– Sosem gondolkodtam ezen. Őszintén: soha nem érdekelt ki mit ért el, persze, ettől még van, akire felnézek. Amikor pályaválasztás előtt álltam, akkor is abból indultam ki, hogy én mit szeretnék. Amikor már pályára kerültem, akkor azért voltak szakmai példaképeim mondjuk abban a tekintetben, hogyan kell alázattal hozzáállni egy kutatáshoz vagy a színészethez. Utóbbinál sem csak azt figyeltem azonban, ki hogyan játszik a színpadon, hanem azt is, milyen ember a színfalak mögött. Akkor érzékeltem, hogy a tehetség nem elég, hanem alázatra is szükség van. Inkább ezek a tapasztalatok épültek be a személyiségembe. Igaz, a kutatásban tekinthetem példaképnek Siklósi Gyula régészprofesszort, akit volt szerencsém személyesen is ismerni.  Hatalmas tudása ellenére ő nagyon szerény volt, és ez mindig lenyűgözött. A színészet esetében nem hagyom, hogy mások befolyásoljanak, tehát ha készülök egy szerepre, akkor kifejezetten kerülöm, hogy megnézzem, más színész hogyan alakítja azt a szerepet. 

– Annak idején jelentkezett a Színművészeti Főiskolára is, ám nem vették fel. Talán már nem bánja, hiszen végül így is kap lehetőséget. 

– Utólag valóban nem bánom, mert látom, mennyire nehéz és küzdelmes lehet ez a pálya, ha ebből kell megélni egy életen át.  Hálás vagyok, hogy van lehetőségem megmutatkozni a Szabad Színháznál, amelynek – illetve az elődjének, a Videoton Színpadnak – már több mint negyven éve a tagja vagyok. Főleg értelmiségi szerepeket játszom, ez a karakter illik hozzám. 

– Végül könyvtár-történelem szakon diplomázott a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán. A könyvek iránti érdeklődés hogyan alakult?

– Kamaszként teljesen természetes volt, hogy az indiános, kalózos könyveken átrágta magát az ember. Aztán apránként átcsúsztam a minőségibb kategóriába, például Alexandre Dumas könyveivel. Akkor még úgy voltam vele: akkor is elolvastam egy könyvet, ha nem tetszett annyira, hiszen elkezdtem. Mára ez megváltozott, ha nem köt le az adott olvasmány, akkor lerakom. 

– Az ismeretterjesztés, a kutatás mikor kezdte érdekelni?

– A főiskolán történelemből szakdolgoztam. Helytörténetet is lehetett választani, például az 1848-as időszakból. Székesfehérváron akkor még teljesen feltáratlan téma volt például a nemzetőröké. Elmentem a megyei levéltárba, és az anyagot megnézve kiderült, hogy ezzel még valóban nem foglalkozott senki. Két évig dolgoztam rajta, nagy energiákat fektettem a munkába, és egyáltalán nem bántam meg. Akkor éreztem rá, milyen jó kutatni. Nem sokkal leadás után még a Kossuth Szövetség országos pályázatát is megnyertem ezzel a munkámmal, amelyből később könyv lett, Székesfehérvár nemzetőrei 1848-ban címmel. Ez a kötet a forradalom 150. évfordulójára jelent meg 1998-ban.  Az első könyvem után, és ma is, a még feltáratlan, feldolgozatlan témák foglalkoztatnak, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a választott téma a szélesebb olvasóközönséget is érdekelje. Egy hiátust próbálok betölteni. Amikor például a Székesfehérvár szobrai című könyvet kitaláltam, akkor is az motivált: itt van egy ekkora város, és nincsen egy összefoglaló munka a szobrairól? Bory Jenő munkásságáról, alkotásairól sem volt átfogóbb kötet, csupán egy tanulmány. Igaz, ott már a család leszármazottja, Ágoston Béla felkérése is ösztönzött. 

– Mit tapasztal: az olvasók melyik könyvére voltak eddig a legjobban vevők?

– Szeretik a fehérvári bűnesetekkel foglalkozó A bűn nyomában címűt, aztán a Varkocs kapitánnyal foglalkozó könyvet is, de a legnépszerűbb eddig, a Székesfehérvár szobrai mellett, a királynők koronázásáról szóló Társa az országnak című kötet volt. 

– Jelenleg min dolgozik?

– Tavaly ismét nyertem Lánczos-Szekfű ösztöndíjat, és ennek köszönhetően elkészítettem az Aranybulla kultuszát bemutató kéziratomat, melyben a témához olyan szempontból közelítek, hogy mit jelent, jelentett Székesfehérvár számára száz évre visszamenően az Aranybulla kiadása. Ünnepi beszédekről, szobrokról, hasonlókról írok. Könyvtárosként pedig jelenleg rövid videókat készítek, amelyekhez felhasználom a korábbi köteteim anyagát, és azokat kiegészítem adalékokkal. Katona szobrokat, király szobrokat mutatok be.