Egyezmény az óceánokról - Fa Nándor: „Annyit ér, amennyit betartanak belőle” (videó, galéria)

A távolban Európa leghosszabb, több mint tizenhét kilométeres hídját látom, amint elveszik a közeli Atlanti-óceán felé hömpölygő Tejo folyó széles torkolatának párájában, sokkal messzebb Krisztus király szobra emelkedik az égnek. Lisszabonnak ez a modern negyede még annak idején, az 1998-as portugáliai világkiállításra készült el, és egyik legfőbb látványossága a vitorlásra hasonlító Vasco da Gama-torony, mellette a panorámás libegő. Utóbbi olyan, mintha lassan araszoló fülkéi egy óriás elejtett nyakláncának szemei volnának, amelyek kicsúsztak az örökkévalóság markából. Amint a part felé tartok, meglátom a világ egyik legnagyobb óceáni bemutatóhelyét: a hatalmas akvárium űrhajóra hasonlít, egy díszletre valamelyik nagy költségvetésű tudományos-fantasztikus filmből.  

Az élet a legfurcsább rendező, a legbölcsebb tanácsadó. Az elmúlt napokat Lisszabonban töltöttem, szállodai szobámban a bekapcsolva hagyott televízió képernyőjén a világ távoli pontjairól érkező hírek képei pörögtek. Elsősorban romok a törökországi földrengés és az ukrajnai háború különböző helyszíneiről, tüntetések jelenetei Athénból, aztán egy síró nőt látok, körülötte tapsoló emberek. Ez újdonság, ezért felfigyelek, a készüléket is felhangosítom.    

Sírás és taps az ülésteremben  

– Hölgyeim és uraim, a hajó partot ért! – ezzel jelentette be Rena Lee szingapúri levezető elnök annak az egyezménynek az elfogadását az elmúlt napokban zajló ENSZ-konferencia végén, amely a nagyon (vakon?) optimista értékelések szerint történelmi eredményt hozott a nyílt tengerek élővilágának védelméről szóló viták után. A világszervezet tagállamainak képviselői tizenöt esztendeig rágódtak a részleteken, és végül azt mondják, ez lett az első olyan globális biodiverzitási egyezmény, amely rögzíti, hogy 2030-ig a Föld óceánjainak legalább 30 százalékát nemzetközi védelem alá kell helyezni. Ez lényegében azt jelentené, hogy ezen a területen nemzetközi felügyelet alá kerül a halászat, a hajózás, a mélytengeri bányászat és minden más hasonlóan brutális környezeti kárt okozó gazdasági projekt, de még sok expedíció is. Kérdés persze, ki és miként tud majd érvényt szerezni az egyelőre csak papíron létező szigornak a globális pénzhatalom világában? A Föld óceánjainak kétharmada nyílt tenger, és ezért eddig a jogi szabályozáson kívül eső területnek számított. A tengerek védelméről korábban, 1982-ben született már egy ENSZ-megállapodás, amely kijelölte a nyílt tengerek határait, azon túl minden tagállamnak joga van halászni, hajózni és kutatásokat végezni, de nemzetközi védelem eddig mindössze ezen területek 1,2 százalékára terjedt ki. A minap elvi védelem alá vont körzetekben – az egyezmény remények szerint széles körű ratifikálása után – rövidesen kézzel fogható lehetőség születhet arra, hogy meghatározzák, hol és mennyi halat lehet kiemelni a vízből, továbbá megkísérlik szabályozni a hajózási útvonalakat, valamint a mélytengeri bányászatot is. A hangsúly a feltételes módon van.  

Felvetődik a kérdés: miért kellett egy ilyen egyezmény megalkotásához ennyi idő? A szabályozásnak minden épeszű emberi közösség számára logikusan fontosnak kellene lennie, hiszen rohamos ütemben pusztul a tengeri élővilág, egyrészt a túlhalászat, másrészt a szennyezés miatt. Miért nem egyértelmű, hogy ha az élet a tengerekben kezdődött el, akkor ott is ér majd véget, ha nem törődünk a sós (és édes) vizek élőlényeivel, élőhelyeivel?  

A képlet egyszerű, csak hát azok a piszkos anyagiak, ugye… 

Hatalmas akvárium Lisszabon partján

A hírt hallva úgy döntöttem, ha már a világ egyik legnagyobb akváriumához vetett a véletlen egy történelminek remélt bejelentés napján, áldozok az eseménynek egy látogatással. Valahogy hasonló módon, mint ahogyan a lisszaboni székesegyházban tettem nemrég elhunyt barátom emlékére, ahol mécsest gyújtottam. Talán megmarad a Földön unokám unokájának is mindaz, amit én ma még láthatok a több mint húsz éves létesítményben, amely évente nagyjából egymillió látogatóval ismerteti meg a kék mélységek világát.  

Az óceáni bemutatóhely felső szintjén alakították ki a japán Takashi Amano egyedülálló kertjét, amely azt hívatott bemutatni, hogy az emberi képzelet mennyire szegényes a valósághoz képest, amennyiben a víz alatti növényvilágról van szó. Látom és csodálom, mennyit veszíthetünk, mert úgy tudom, az ipari halászat egyik következménye, hogy sivataggá változtatja a tengerek fenekét. A vonóhálós halászattal ugyanis minden ott lévő élőlényt letarolva szántják fel a tenger alját. A négy focipályányi hálókba ráadásul nem csak az egyébként is túlhalászott halfajok, például a tonhal egyedei kerülnek, becslések szerint százmillió cápát és ráját fognak ki járulékos veszteségként és dobnak vissza évente élettelenül a tengerbe. Csak úgy.  

Vajon azok a cápák és ráják, valamint más fajok, akik a lisszaboni létesítmény 5 millió sós vizet tartalmazó, négy olimpiai úszómedence térfogatú központi akváriumában élnek, a szerencsések közé számíthatják magukat? Vajon tudatában vannak rabságuknak? Nem vagyok tengerbiológus, de laikusként úgy vélem, hiába hatalmas a központi rész, a pillanatnyi megállás nélkül úszó cápák már eléggé unhatják a körözést az üvegkalitkában. A ráják pedig olyanok, mintha szándékosan bosszantanák a magát tökéletesnek ismerő embert: végignéztem, amint az egyik kiterjesztett „szárnyú” példány úgy lepett meg egy orrát üveghez nyomó nézelődőt, hogy az ijedtében, gúnyos kacajom háttérzenéje mellett szó szerint hanyatt vágódott a rejtelmes félhomályban.  

Ám minden cinikus kételkedéssel együtt valóban egyedülálló, csodálatos érzés a tengervíz elképzelt belsejében, a létesítmény öt fő élőhelyén sétálni. A terület nagy központi akváriuma a globális óceánt jelképezi, további négy, egymással összefüggő akvárium a vizek kölcsönhatását reprezentálja az Atlanti-, az Antarktiszi-, a Csendes- és az Indiai-óceánban. A lisszaboni bemutatóhelyen ötszáz különböző faj körülbelül nyolcezer élőlénye látható.  

Fa Nándornak nincsenek illúziói  

Fa Nándor szerint az új megállapodás csak porhintés az óceánokért aggódó embertömegek szemébe, de hozzátette: lássuk meg, a gyakorlatban mi valósul meg a nagy szavakból! Emlékeztettem rá, mennyi szerencsétlen ütközésről beszélt, amikor hazatért egy-egy óceáni verseny után.  

– Rengeteg ilyen történik, annak ellenére, hogy a mi versenyhajóink a távoli óceánokon futnak, tehát nagyon keveset haladunk forgalmas hajózási útvonalakon. Általában gyorsan kilépünk azokból a zónákból, amelyek felé a víz az olyan szennyezést sodorja, amivel ütközni lehet. A nagy versenyek vitorlásai olyan útszakaszokon haladnak, ahol elvileg semmi sem lehetne, időnként mégis megtörténik a baj. Előfordulhat, hogy az az uszadék, amelynek nekimegy a hajó a déli csendes óceánon, már tizenöt éve úszik, sodródik valamerre, lényegében kóvályog a vizekben.  

Fa Nándor felhívta rá a figyelmet, hogy a negatív hírek gyorsan megtalálják a helyüket a médiában, ám arról sokkal kevesebbet tud a közvélemény, hogy például a franciák, a spanyolok már útjukra engedtek olyan szemétgyűjtő robotokat, amelyek nap- és szélenergia felhasználásával dolgoznak a különböző óceánokon. Az egyezményről kérdeztem.

– Rengeteg nemzeti és nemzetközi egyezmény született már eddig is, ám az a baj, hogy ezeket nem tartják be – mondta Fa Nándor hajó- és kikötőépítő, tervező, óceáni versenyvitorlázó a hírre reagálva. – Létezik egy rendszer, amellyel elvileg minden vizes tevékenységet követni lehet műholdon, vagy más eszközön keresztül, hiszen működnek a jeladók, látható minden, hogy ki merre jár, és mit csinál. A nagy hajókkal kapcsolatban is nagyon komoly kötelezettségek léteznek. Elvileg, ha létezik ehhez akarat, ma már minden tudható, nyomon követhető és tetten érhető. Számomra eléggé furcsa ez az egész, nem különösebben hat meg ez a könnyesre zokogott megállapodás, amin állítólag tizenöt évig dolgoztak. Egy olyan rendelkezést próbáltak meg összegrundolni, amelynek már legalább ötven éve érvényt kellett volna szerezniük, és a világ azért tátja a száját, hogy eddig ez miért nem történt meg. Ilyenkor derül ki, hogy az a sok-sok nemzetközi egyezmény, amelyek eddig is léteztek, amiket elvileg már régen be kellett volna tartani, vagy tartatni, azt sem be nem tartják, sem be nem tartatják. Én azt gondolom, hogy a jövőben is éppen annyit ér majd ez az új megállapodás, amennyit a gyakorlatban megvalósítanak belőle a különböző nemzetek. Például azt, hogy a mederfeneket miként használják ki, mit bányásznak onnan, mire használják a tengereket az adott államok. Milyen mértékben próbálják majd segíteni a szegény országokat? Nyilván semmilyen mértékben. Szerintem ez nem kényszeríthető ki, mert aki technikailag, anyagilag erős, az továbbra is lehalássza, amit csak tud, aki pedig nem képes erre, az ezután sem teheti meg: a szegény népek fiainak továbbra is az marad, hogy kimennek a vízre csónakokkal horgászni. Nincsenek nagy illúzióim, mert ha valóban az volna a cél, hogy rend legyen az óceánokon, akkor azt már régen elérhették volna.