Túljutott a falun, Fehéregyháza és Héjjasfalva között szúrták le az üldöző lovasok

Emlékmúzeum és oszlop 
Petőfi Sándor Bem tábornok segédtisztjeként az erdélyi hadművelet során 1849. július 30-án érkezett meg Székelykeresztúrra, Fehéregyházától 17 kilométerre. A szerencsétlen kimenetelű csatát megelőző utolsó éjszakáját Székelykeresztúron a Gyárfás házban, a birtok akkori bérlőjénél, Varga Zsigmondnál töltötte. Vacsora után a társaság a kert nagy körtefája alatt szórakozott, dalolt. A vén körtefa megérte a XX. század második felét, úgy mondják: a Gyárfás család időközönként marhavérrel öntözte a tövét, ezért maradt meg. Az 1970-es években pusztuló törzsét már vaspántok fogták össze, de egy-egy ága tavaszonként még kihajtott. Körülötte kerítés, rajta márványtáblán Kányádi Sándor verssorai: 
 

A Petőfi-körtefáról számos településre vittek oltóágat Erdélyben és Magyarországra. Legutóbb Szarvas József színművész 2022-ben Fejér vármegyében a seregélyesi tájház udvarára ültette el a körtefa egyik utódát. A színművész eddig 16 oltóágat kapott Petőfi körtefájából. 
Három helyszínen róhattuk le kegyeletünket: 1. A Petőfi Múzeumban a fehér­egyházi síkon, amit a helyi földbirtokos, Haller Louise grófnő alapított. Az itt kiállított Petőfi-ereklyéket 1916-ban elmenekítették az Erdélybe betörő román hadsereg elől. Az impériumváltozást követően a román hatóságok a múzeumot megszüntették, 1940–1944 között az ünneplést is betiltották. 1945. július 29-én fényes ünnepségsorozat csúcspontjaként nyitották meg. Ezt követően az évenkénti hivatalos ünnepségek hagyománya csak 1987-ben szakadt meg, amikor újra betiltották a megemlékezést. 1998-ban fenntartását a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vette át. Kertjében felállították Petőfi és Bem szobrát. 2. A falu szélén, az országúttól 3 km-re délre egy kis dombon áll a fehéregyházi csatában el­esett honvédek turulmadaras emlékműve, magas obeliszk. Valószínűleg Petőfi Sándor is alatta nyugszik. A közös sír helyét Haller Ferenc 1867-ben bekerítette, köré hársfákat ültetett. Az emlékoszlopot 1887–1888-ban Alpár Ignác tervezte, tetejére a bronzturult 1897-ben Köllő Miklós készítette. A csata színhelyét 1900-ban a Magyar Állam vásárolta meg nyilvános árverésen Haller Louise-tól. Az obeliszken 1949. július 31-én magyar és román nyelvű emléktáblát helyeztek el. 3. Fehéregyháza és Héjjasfalva fele útján, az Ispán-kútnál 1969-ben domborműves, zömök emlék­oszlopot állítottak, Hunyadi László alkotását. Magyar és román nyelvű felirata gyászos helyszínről tudósít: Itt esett el 1849. július 31-én Petőfi Sándor forradalmár költő, a népek szabadságának harcosa. Július, 1969. 

Utolsó órája 
A vesztésre álló csatában menekülő, civil ruhás, fegyver nélküli költő utolsó órájának helyszínét és történéseit Dienes András 1956 nyarán magyar–román akadémiai munkaközösség keretében vizsgálta. Az utolsó év. Petőfi és a szabadságharc című könyvében olvashatunk az utolsó percekről, 1849. július 31. délután hat óra tájban: „A kukoricaföldekkel szegett országúton ekkor már alig volt ember, a lovasok és szekeresek valahol Héjjasfalvánál jártak. A költő még egy pár száz lépést tett a kaptatótól Héjjasfalva felé, oldalt, jobb kézről egy füzest látott, ma is ott van, a környékbeli nép által Ispánkútnak (románul: Fintina Spanului) nevezett forrás vize bugyogott itt ‒ nagyon értelmes volt az a lépése, amikor letért az országútról, és a fedett tereprész felé igyekezett. De már nem érte el, az üldöző lándzsás lovasok hat óra tájban az úttól pár lépésnyire beérték és leszúrták.” 
Kerényi Ferenc professzor megvilágításában: „Foglaljuk össze, mi az, amit a bizonyosság erejével mondhatunk el Petőfi haláláról. A költő részt vett mint szemlélő a fehéregyházi ütközetben. A menekülés során még túljutott a falun, valahol a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti országút mellett szúrták le az üldöző lovasok. A foglyok és a sebesültek között nem volt, az ütközet után hitelt érdemlően senki élve nem látta.” Az ütközetről a magyar sajtóban az első tudósítás augusztus 7-én jelent meg a kolozsvári Szabadság hasábjain. Egy ismeretlen, Árokalji álnevű cikkíró viszonylag pontos képet adott a történtekről: „Aránytalanul csekély és gyakorlatlan seregünk huzamos ideig elegendő elszántsággal küzdé a csatát, de alkony felé új erő érkezvén az ellentáborhoz, ez az ütközetnek eldöntő fordulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lőn túlmerész vállalatának, míg koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P. S. hír szerint elveszett.”

És a népi emlékezet 
A népi emlékezet szibériai hadifogságban folytatja a költő életét, ahogy ezt Juhász János, 1956-ban 62 éves, fehéregyházi lakos Dienes Andrásnak elmondta: »Én úgy hallottam az öregektől Petőfi halálát, hogy Petőfi itt volt a Szőlőhegyen, mikor jöttek a kozákok. Katonaruhában volt, a kozákok észrevették. Akkor hirtelen odatermett egy lovasember fekete lovon és azt mondta Petőfinek: „Ülj fel, Sándor!…” ‒ Hogy ki volt a lovasember, nem tudom, azt senki se tudja. Petőfi felült a lóra, a lovas vitte az úton, de a Spánkútjánál Petőfi leugrott a lóról, és beszaladt a mocsárba, ami ott volt. A kozákok körülfogták a mocsarat, megtalálták Petőfit, és elvitték Szibériába. Mikor az első háború volt, egy magyar katonatiszt megtalálta Szibériában Petőfi sírját, haza is akarta hozni a csontjait, de ő is ott halt meg, nem hozhatta haza.« 
Fehéregyháza Petőfi-ereklyéi között felidéztem Sárosi tanító nénit, aki negyedikes korunkban, Zámolyon gyakran mesélt Petőfi Sándorról, a segesvári csatáról. Azt mondta: ha feltárnák a tömegsírt, azonosítani tudnák Petőfit, mivel farkasfoga volt. A farkasfogas költőt azóta keresem Kiskőröstől Fehéregyházáig, eltúlzott reményekkel még Barguzinban is.