Egyszer egy királyfi: József nádor, avagy a legmagyarabb Habsburg (1.)

Mesénk elején azonban rögtön ki kell jelenteni, hogy királyfiból kettő is adódna, ám az első korán meghalt. II. Lipót császár és magyar király fiairól van szó: a két testvér egymás után a Habsburg Birodalom részét alkotó Magyar Királyságban az első és a második Habsburg nádor lett. Sándor Lipót volt az első uralkodói családból származó nádor 1790–1795 között. Bátyjuk, I. Ferenc (1792–1835) magyar királlyá koronázásakor járt mesénk igazi hőse, a 16 éves fiatalember, Habsburg-Lotaringiai József Antal főherceg Pest-Budán. Családja II. József (1780–1790), a „kalapos király” halálakor költözött el Toscanából, éppenséggel a firenzei Pitti-palotából, hiszen a családfő, Mária Terézia második fia lett a birodalom császára (1790–1792), illetve a magyar király is. II. Lipót a központosító császári hatalom és a magyar nemzet közötti kompromisszum jegyében reformálta meg a magyar nádorok tisztségét. Ezután a Habsburg-Lotaringiai családból származó jelöltek közül választotta meg a magyar országgyűlés a király helyetteseként a nádort, akinek számos fontos funkciója mellett szerepe volt a magyar király koronázásában is. Így fordulhatott elő, hogy az első a Habsburg nádorok sorában előbb apját, majd bátyját is megkoronázta, és beköltözött a királyi várpalota déli, régebbi részén kialakított nádori szárnyba. Sándor Lipót főherceg és magyar királyi herceg rövid nádorsága idején az országgyűlés ajándékaként megkapta Piliscsabát és a Margitszigetet, elkezdte a várkert és a sziget átalakítását, ám hamarosan kínok között halt meg. A családi hagyományok szerint ugyanis valamilyen polgári szakmát is kitanultak a gyerekek, az ifjú nádor vegyészi érdeklődése folytán tűzijáték készítése közben robbanás áldozata lett.

A királyi családból a következő testvér, József Antal főherceg került a magyar országgyűlés elé: 1796-ban nádorrá választották. Az azzal járó tisztségeket 1847-ben bekövetkezett haláláig viselte. Tisztségből, tehát feladatból pedig volt bőven. A magyar nádor egyben a Helytartótanács és a Hétszemélyes Tábla elnöke, a nemesi felkelés (inszurrekció), valamint a Jászkun Kerület főkapitánya, és Pest, Pilis, Solt, Kiskun vármegye főispánja volt. 
Őt érte az a megtiszteltetés, hogy nagyanyja, Mária Terézia 1751-es pest-budai látogatása alkalmából emelt diadalkapuja alatt vonulhatott be Budára. Ő lett a Habsburg-Lotaringiai család magyar ágának megalapítója. A családnak ezt a részét nem véletlenül nevezi a történeti irodalom magyar, nádori, vagy palatinuságnak. Az ő fia, István lett a harmadik, s egyben az utolsó Habsburg nádor, másik fia, József Károly főherceg vitte tovább a család közéleti, katonai és gazdálkodói hírnevét, valamint az általános megbecsülést. 
József Antal főherceg, nádor politikai feladata és célja a császári udvar és a magyar rendek érdekeinek összehangolása volt. A rendi ellenzék kormányzásba való óvatos bevonásával ez a törekvés az 1830-as évekig több-kevesebb sikerrel járt. Ezután azonban a nádor két súlyos malomkő közé került: az erősödő abszolutista udvari és császári elvárás, valamint a radikalizálódó ellenzéki politika szorításába. Ne feledjük: ez a reformkor! 
Tennivaló azonban bőven maradt számára. A magyar közélet ebben a helyzetben egyértelmű megbecsüléssel szemlélte a királyság infrastruktúrájának és kulturális intézményrendszerének kialakítását, Pest modern nagyvárossá fejlesztését. Gazdasági vállalkozások és közjóléti beruházások egész sorát támogatta egyrészt hivatali pozíció­ja révén, másrészt gyakran saját vagyonából. A gazdasági szakemberektől a környéken utazó turistákig csodálattal szemlélték alcsúti kastélyát, parkját és mintaszerű uradalmi gazdálkodását.

Jobbító szándékai és fejlesztői bátorsága előtt tág tér mutatkozott. Birodalmi kitekintése és családi kapcsolatai révén adódó európai látköre lehetővé tették, hogy a legjobbaktól tájékozódjon, a legjobb körülmények között éljen és dolgozzon. Valóban úgy élhetett, mint egy királyfi. Nádori tevékenységének időhatárai között azonban volt mihez alkalmazkodnia. Származása és hivatala folytán csak a családi és birodalmi lojalitás lehetett a mértékadó számára, hiszen testvére, Ferenc, majd unokaöccse, Ferdinánd rendelkezései mindenkor meghatározták mozgásterét. Minden jobbító szándéka ellenére az udvarnál – néhány sikert leszámítva – azt is elérte, hogy utóbb „öreg Rákócziként” emlegessék. 
Hazai sikerei élete utolsó évtizedeiben, azaz a reformkor idején értek be, amikor minden átalakulóban volt. Széchenyi István egyik mondata jól érzékelteti a nádor szerepét: „Ha a Főhercegnek bátorító szavai nem tartanának vala minden elgyengülésem felett, tán a Dunába ugrottam volna.” 
József Antalt halálakor Kossuth Lajos a „nemzet nádorának” nevezte. A későbbi emlékezet pedig a „legmagyarabb Habsburg” névvel illette. A megbecsülést mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az V. Ferdinánd (magyar király 1830–1848 között) által szentesített áprilisi törvények első pontja „dicsőült József nádor” emlékét iktatta törvénybe. Nevét az általános tisztelet bizonyítékaként akkor már hengermalom, képcsarnok, ipartanoda és árvaház viselte. A személy kiválóságát jelzi, hogy mára (egyéb más iskolák mellett) egykori birtokain az alcsúti intézői lakban működik a József Nádor Általános Iskola, s ugyanezen a néven Ürömben a német nemzetiségi iskola. 
Érdemeinek elismerésével senki sem fukarkodott halála után. Sokkal később, 1869-ben felavatott pesti szobrát (Johann von Halbig műve) szobordöntögető, vagy áthelyező akarat nem illette. Ma is ott áll a pesti József nádor téren. Inkább azt suttogták, hogy még akkor is a nemzet és uralkodója közötti megértés útját egyengette, hiszen az avatáson a királyi pár (Ferenc József és Erzsébet királyné) is megjelent. Immár magyar királlyá koronázva, a kiegyezés után. A nagy egyetértés jegyében ott volt a nádor fia, József Károly főherceg, aki féltestvérének, az emigrációba kényszerített István nádornak (1847–1867) meg tudta még írni a kiegyezés hírét.