Székesfehérvár egy amatőr természetfotós szemével

Interjúalanyommal így már a Rózsaligetben beszélgetni kezdünk. Ő nem más, mint Babos Rita egykori élsportoló, az ARAK edzője, amatőr természetfotós, akivel ez utóbbi minőségében tervezek beszélgetni.  - Fülesbaglyokról kaptam „fülest” – válaszol, miért nem a lába elé néz. 

Talán ez a siker titka. Ilyenformán talán rokonszakma az újságírással és a vadászattal is: hiába van a szemünk előtt valami, tudni és akarni kell meglátni is. Nálunk a téma a földön hever, Rita esetében pedig fenn a magasban. Folyamatosan vadászik, de inverz módon: itt szó sincs elhullásról. Kameráján és fotóin keresztül az örök életnek adja át „prédáit”. Hobbijával, „madárbolondságával” rengeteg embert ösztönöz arra, hogy felnézzen az életéből: kémlelje a környezetét, etesse a madarakat, vegye észre, mennyi pompás apróság veszi körül. Mivel gyerekekkel foglalkozik, a környezeti nevelést is szívügyének tekinti. 

- Mindig nálam van – mutat a háta felé a fényképezőgépére – hiszen azt borzasztóan tudom bánni, ha lemaradok valamiről. In medias res, közvetlen beszélgetésünkből már sok mindent megtudok: Rita környezetvédelmit végzett, de nem csak innen eredeztethető a madarak és a természet iránti rajongása. Nem csak képeit osztja meg ugyanis a nyilvánossággal, hanem tudnivalókat is társít hozzá, melyeknek mindig utánanéz, kiböngészi, kikutatja. Olyan is volt már, hogy elakadt, s a Magyar Madártani Egyesület tapasztalt munkatársaitól kért segítséget, melynek egyébként már ő is tagja. 

Megtudom, hogy hiába keresi folyamatosan a már említett fülesbaglyokat, vélhetően a szilveszteri fékevesztett tűzijátékozás űzte el őket szokott helyeikről. A város szívében élő, urbanizálódott madaraknak azóta nem bukkan a nyomára. (A beszélgetés másnapján kaptam egy üzenetet Ritától: "Ma délelőtt a nyakamba vettem a várost, és az egyik régi helyen sikerült megfigyelni kettő fülesbaglyot - visszatértek!" ) 

S ha már város: Rita – bár az utóbbi időben már a Velencei-tó és a Balaton felé is kikacsintott - terepe Székesfehérvár, itt lövi a legtöbb természetfotóját. Talán nem is gondolnánk, mennyi témát ad az atlétikai pálya szomszédságában levő Bregyó kiserdeje, ahova Rita nem meglepő módon a leggyakrabban jár. Sóstó csodaországa a másik kedvenc helyszíne, a szíve csücske. Kiismerte rengeteg arcát, tudja, melyik fajt, hol keresse. Ahol hajnalban már a kócsagtoronyban pásztázza a környezetet, ahol akár 36 fokos hőségben, a tűző napon is képes mozdulatlanul, bokornak álcázva magát várni órákat, hogy testközelből gyurgyalagot „fogjon”. Ez nem sok mindenkinek sikerül, rendkívül rejtőzködő és félénk ez a tarka madárka. A siker kárpótolja az extrém körülményekért. Még útközben szóba kerül: listát vezet. Nem csak bakancslistát, hanem a már megörökített madarait is számontartja. -  Hetvenegy madarat figyeltem meg eddig a Bregyóban,  – böki rá hirtelen fejből, majd hozzáteszi, a Magyarországon megfigyelt fajok esetében 176-nál járok. 

- Mindegyik madár másért különleges. A színpompás hajnalmadár nagy vágyam, de még nem került a látókörömbe. Sziklás, bányákkal ölelt, köves részeken lehetne megtalálni. Ha messzebb megyünk, a trópusi jellegű madarak is vonzanak. A paradicsommadárról sok filmet láttam már, nagyon szeretném egyszer élőben is megfigyelni. Ugyanígy nagyon érdekelnek a lundák is, és önmagában az egyik élőhelye, Izland is – taglalja a bakancslistát. 

Leülünk és nem bírom ki, hogy ne hozzam szóba saját, közelmúltbeli National Geopraphic-élményemet (aminek magyar részlege egyébként rendszeresen közli Nap fotójaként Rita beküldött pillanatait). Fotón és videón is megmutatom: a Szedreskert közepén csapott le egy méretes galambra, a laikusként, általam sólyomnak definiált ragadozó. - A szemem láttára tollazta a lakónegyed közepén az áldozatát. Szokatlan látvány – mondom. Rita - szavait idézve- kissé irigykedve, azonnal rávágja, ez bizony egy karvaly, s érdekes módon kisebb termetű hímnek látszik, ami általában a prédáit is  testméretére szabja. Még sosem látta így, vadászat közben, de persze telefonján azonnal előkerülnek a képei, s az általa „lőtt” statikus karvaly is. Az viszont azért volt élmény, mert közvetlenül mellé szállt le a Bregyó-kiserdőben. Talán az „én” karvalyom is onnan érkezett portyázni. 

Na, de vissza a kezdetekhez, innentől lineárisan haladva. Mióta foglalkoztatja, hogy a természetet kamerával próbálja meg "befogni", mások számára is láthatóvá tenni?  - kérdezem. Mint mindennek, ennek is gyerekkorban kell keresni a magvait. Rita sokat járt kirándulni a szüleivel, a természetet folyamatosan és egyre inkább meg akarta ismerni. Az élsport mellett ez lett a legnagyobb szerelem. Mikor aztán abbahagyta az aktív pályafutását, volt egy komolyabb műtétje, miután otthon kényszerült lábadozni. A nyolcadik emeleti erkélyükön pihenve eszmélt rá először, a forgalmas városon belül is mennyi madárkát lát az alattuk elterülő, terebélyes platánfa biztonságában. Talán mondanom sem kell, fotózni kezdte őket. 

- Aztán mikor sétálgatni kezdtem, már nem indultam el a fényképezőgépem nélkül. Miért a madarak? Magam sem tudom. Minél több fajt meg akartam ismerni a sokszínűségük és a kihívás miatt. Gyarapszik a lista –fogalmaz, majd hozzáteszi: - Egyértelműen érzem és látom a fejlődést, már sokkal jobban tudom, mire kell figyelnem. Az utcai fotózás is érdekel, ebben látnék lehetőséget, s bár néha kirándulok a műfajok, témák között is, például az atlétikai versenyeken is kattintok, de sokszor csak a szememmel fényképezek. Látok dolgokat, embereket, pillanatmozaikokat, amiket talán más észre sem venne. Ezek megmaradnak nekem. A madaraktól nem kell engedélyt kérnem – fogalmaz.

Nagyon sokan felteszik Ritának a kérdést, mennyi időt tölt egy-egy fotó elkészítésével? S továbbmennek, miért van az, hogy ők ugyanezeken a helyszíneken járva, soha nem bukkannak a madarak nyomára. Mosolyogva, és leginkább szerényen, azt mondja, nincs nagy titok, csak ő már kiismerte őket, s már a legtöbb, hazánkban fellelhető fajt beazonosítja a hangjáról. Tudja, mikor kell résen lenni, hiszen a hangot nagy valószínűséggel hamarosan a látvány is követi. Tapasztalat az is, hogy melyik madár, melyik napszakban láttatja magát leginkább.

(A kép bal alsó sarkában lévő ikonra kattintva további fotók érhetők el.)

Ezen a ponton kérem, mutassa meg kedvenc képeit, s talán ennél nehezebbet nem is várhattam volna tőle: minden egyes fotóhoz érzés fűzi, az érzések között pedig nagyon nehéz szelektálni. Mindegyik fotója fontos valamiért. Nehezen, de húszat választ, s mesélni kezd.  - A legutóbbi fotóm, egy vándorsólyom, ami a zsákmányával repül. Nincs egy hete, hogy a Bregyóban lefotóztam. Ritka és különleges élmény. Két pillanat, két kattintás. Nem lett hibátlan minőségű fotó, de nekem rengeteget ér – mondja, majd egy sóstóbeli hermelint mutat, amit a kölykeivel együtt sikerült sorozatban megörökíteni. Azóta vélhetően elköltöztek, így egyszeri alkalom volt ez is. Rita tehát nem fordítja el a fejét a többi állattól sem. Válogatásában van mókus, pillangó, mocsári teknős, közönséges ürge, de már találkozott őzekkel is a Bregyóban. A következő, amit kiemel, egy akciófotó, amit Máté Bence, híres magyar természetfotós Sóstón megrendezett kiállításához kapcsolódó fotópályázatra küldött be. 

Ekkor két díjat is besöpört, de rögtön hozzá is teszi, rendkívül szubjektív, hogy épp melyik képet választják ki. Csak szerencséje volt, hogy ilyen megtiszteltetés érte – mentegetőzik. Én elmondom, az egyik díj a közönségé volt, a másik elismerést pedig magától Máté Bencétől kapta. Rita szerénysége, a természet iránti alázata az, ami már találkozásunk legelső pillanatában szembeötlő volt. Mindig hangsúlyozza, ő amatőr fotós. Pedig a látásmód az, amit még a drága gépek sem pótolnak. Hiába van több millió forintot érő gépe valakinek, ettől még önmagában nem lesz profi, és nem lesz jó fotós sem. Rita pedig nem csak jókor van jó helyen, megvan benne a képesség, hogy el is kapja a ritka pillanatokat. Folyamatosan képzi magát, fejleszti technikáját, autodidakta módon tanul mindent. Talán az önbizalomhiánya, kishitűsége fogja vissza, hogy „komolyabb” pályázatokon vagy akár kiállításon is meg merje mutatni munkáit. Pedig rengeteg pozitív megerősítést és visszajelzést kap: csodálatos képeket készít. - Engem a dokumentálás vonz. Az élménykeresés hajt. Nem nyúlok bele később a fotóimba. Sokan megtervezik a fényviszonyokat, a háttereket. Hogy minden klappoljon. Én ilyenekkel nem foglalkozom. A feltöltődés miatt megyek ki. A fotóig megtett utat élvezem – zárja.