Egy fehérvári lány Kolumbiában – „Ha jók vagyunk velük, akkor megvédenek”

Sándor Tamarát, korábbi Séta-rovatunk Aranytollat nyert, tehetséges diákújságírójaként ismerhették meg olvasóink. Tamara a sikeres verseny után is sokszor publikált lapunk hasábjain, gyakornokként is segítette a szerkesztőségünk munkáját. Most a külsős szerzőink sorában tudhatjuk őt, írásaival Önök is rendszeresen találkozhatnak. Tamarának a Tóparti Gimnázium jelentette az alma matert, majd anglisztika szakon tanult tovább, és egy évet Erasmus-diákként Spanyolországban töltött.  Mostani beszélgetésünk apropóját az adja, hogy Tamara és vőlegénye nem kisebb kalandra vállalkoztak, minthogy Caliba, Kolumbia harmadik legnépesebb városába telepednek át, és angoltanárként gyűjtenek élményeket, tapasztalatokat. Természetesen kolumbiai impresszióit is igyekszik majd a saját tollával papírra vetni, de most én kérdezem (természetesen tegeződve), milyen is volt az első három hét ebben a nagyon távoli és – egy berögzült általánosítás szerint –veszélyes országban. 

Miért éppen Kolumbia? 

–  Amikor megismerkedtünk a vőlegényemmel, éppen Kolumbiából jött haza. Hátizsákos turistaként járta Dél-Amerikát. Kolumbia tetszett neki a legjobban, ahol kapott egy angoltanári állást. Annyit mesélt róla, hogy azt éreztem nekem is muszáj ezt megtapasztalnom. Szerintem ő is alig várta, hogy visszajöhessen. Szeretnénk sokat utazni és jobban megtanulni spanyolul, ezért úgy voltunk vele, hogy megpályázunk egy angoltanári állást. Az egyetemen anglisztika szakon tanulok – most egy évet halasztottam – így nekem ez sok szempontból hasznos.

Ez így egyszerűnek tűnik, de a procedúra a kiutazás mögött biztosan nem volt az.

– Még a nyár közepén jelentkeztünk, így egy iszonyat hosszú, idegőrlő és bizonytalan időszak volt maga a jelentkezés, főleg a munkavállalói vízum miatt… Tudni kell, hogy a kolumbiaiak nem a legerősebbek az ügyintézésben, ezért csak tolódott a folyamat. Szokták mondani, hogy „mañana”, hogy majd holnap elintézik…Körülbelül 4 hónap bizonytalanság után megkaptuk a vízumot. A munkahelyen úgynevezett kulturális nagykövetek (cultural ambassador) vagyunk, a feladatunk, hogy beszélgetős órákat tartsunk egy nyelviskolában, és képviseljük a saját kultúránkat. Három hete vagyunk kint, és 6 hónapot tervezünk dolgozni Caliban, 1 hónapot pedig utazgatni az országban.

És akkor pipáljuk is ki...ez gondolom a leggyakrabban feltett kérdés: nincs bennetek félelem? A családotok mit szólt ahhoz, hogy hol töltitek a következő több mint fél évet? 

– Mi helyileg Caliban vagyunk, ez az ország harmadik legnagyobb városa, és egy fontos központ volt a drogkereskedelemben. Persze mindenkinek, aki ismeri a történetet, látta a Narcos című sorozatot automatikusan a Cali-kartell ugrik be. Pedig mennyivel szebb lenne, ha a salsaval azonosítanák a várost, – ugyanis Cali a salsa egyik fővárosa – vagy a sok nevezetességgel, amiket érdemes meglátogatni. Ahogy látom, Kolumbiára nagyon jellemző a kettősség, az út egyik oldalán van egy luxus épület, vele szemben omlik össze egy másik. Az az igazság, hogy vannak elég jó és biztonságos városrészek, de nagyon rosszak is, ahova persze nem megyünk. A párom családja meg jó pár barátja szintén járt itt, az én oldalamon ez új dolog. A családom számított rá, amikor összejöttünk, de azért persze féltenek. Érdeklődnek, és azt látom, inspirálom is őket, például anyukám is elkezdett spanyolul tanulni.

Én is azzal kezdtem, hogy drogháborús történelme van a városnak, az országnak. Ez mennyire van jelen még napjainkban is? A helyiek szerint változott a helyzet, ami – most divatos fordulattal – a szubjektív biztonságérzetüket illeti?

– Nagyon sokat javult a helyzet, és ahogy én látom egyre népszerűbb turistacélpont. Ez engem is nagyon érdekel, így a beszélgetős óráimon is valahogy mindig szóba kerül vagy a diákok, vagy én hozom szóba. Mert ahogy én is, ők is kíváncsiak arra, mi a véleményünk erről, akár hogy a sorozat javít-e vagy ront az ország presztízsén. Sokakat kérdeztem, és eddig szinte mindenki azt mondta, nem szereti a sorozatot, mert nem a valóságot mutatja. Illetve bemutatja egy részét a történteknek, persze kiszínezve, de a legtöbb ember nem ilyen. Folyamatosan tanácsokkal látnak el, hogy biztonságban érezzük magunkat, és jó élményünk legyen.

Neked mi volt az első benyomásod ezzel kapcsolatban? Biztonságban vagytok?

– Őszintén, a legelső gondolatom, amikor megérkeztünk nekem is az volt, hogy jó ötlet volt-e, mert egy teljesen más világba csöppentünk…szerencsére ez azért hamar elillant, mert ahogy kezdtem megismerni az itteni életet, már jobban átlátom. Rögtön a második nap egy „motoros üldözést” láttunk, de ez volt az egyetlen, durvábbnak mondható. Illetve kitaláltuk, hogy elmegyünk egy salsa-múzeumba, de azt nem tudtuk, hogy elég rossz, lepukkant városrészben van. Persze taxival mentünk, így mindent onnan láttunk. Visszafele pedig a múzeumban nagyon vigyáztak ránk, megvárták velünk a taxit. Na, ott nem szívesen sétáltunk volna. Itt nagyon sok oldalát látni annak, hogyan élnek az emberek. Szomorú sorsokat is látunk.

Milyen praktikus tanáccsal szolgálsz azoknak, akik érdeklődnek az ország iránt, akár csak turistaként is? 

– Azt gondolom, hogy ha valaki Kolumbiába utazik, akár turistaként is, egy kicsit beszéljen spanyolul, vagy egy kéziszótár legyen nála, mert nem beszélnek angolul. Könnyen kerülhet az ember olyan szituációba, hogy nem elég az „elmutogatom”. Az első dolog, amit mindig, mindenki mond az az, hogy tűnjek nagyon határozottnak, olyannak, aki nem kóvályog össze-vissza, hanem tudja merre megy. A tudatosság nagyon fontos, és ha az ember betartja az itteni „szabályokat” akkor nagy eséllyel nem lesz gond. Jaj, és minél hamarabb szerezzen szúnyogriasztót, aki ide utazik! Az első napokban piros pöttyök jelentek meg a lábamon, gondoltam, hogy valami megcsípett. Itt úgy is hívják őket, hogy „zancudo” és észre se veszed, hogy megcsíp csak a piros pöttyöt, majd azt, hogy elkaparod, és feldagad…Illetve, ami még ajánlott, az a sárgaláz-oltás, azt olvastam, hogy a nemzeti parkokban több helyen kérik. Én nagyon szeretem a nyarat, de ehhez a trópusi klímához, meg az időeltolódáshoz hozzá kellett szokni, egy jó pár napig fájt a fejem. Ami szintén szembetűnő, az a közlekedés, ami egy káosz, és rengeteg motor van, oda kell figyelni.

Titeket volt, aki felkészített, mit tegyetek, mit ne?

– Annyira szép szerintem, hogy a helyiek nagyon figyelnek egymásra és a turistákra. A taxis megvárja, míg bemegyünk a szállásunkra, a boltban figyelmeztetnek, hogy ne a zsebembe rakjam a telefont, az utcán ne legyen a kezemben, mert azzal sajnos könnyű célponttá válok. Kevés dolog legyen nálam, ha az utcán sétálok. Mert ha laptoptáskával sétálok, akkor nagy valószínűséggel laptop is van nálam, ami érték, és felkelti a rossz emberek figyelmét. A munkahelyen is mindenki segít, bármikor fordulhatunk hozzájuk tanácsért. Egyik munkatársunk azt javasolta nekünk, hogy alakítsunk ki jó viszonyt a környéken, mégpedig úgy, hogy köszönjünk egymásnak, legyünk kedvesek velük. Mert ha megismernek, és tudják, hogy jók vagyunk velük, akkor megvédenek. Azt mesélte, hogy egyszer kint felejtette a motorját, így biztos volt benne, hogy reggelre nem lesz már ott. Amikor ment ki, akkor egy hajléktalan ember, akinek ételt szokott vinni, ott aludt a motorjánál. Védte, mert tudta, hogy az övé.

Mesélj arról, melyek azok a kedvelt helyek, amiket már felkerestetek, és mik vannak bakancslistán?

– Én egyelőre még „csak” Calit ismerem, de ez egy óriási város, úgyhogy már itt is rengeteg új inger ért. Most azon vagyunk, hogy itt kialakítsuk az életünket, és amikor minden megvan, utazgatunk is. Ami nagyon tetszik, hogy rengeteg „street art” van, színessé teszik a várost. A macskaimádóknak, van egy park tele cicaszobrokkal, ez a jelképe is a városnak. De van trópusi tematikájú állatkert is, meg salsa-múzeum, Jézus-szobor, gyönyörű hegyek, karácsonyi vásár, de csak a piacra is érdemes kimenni, mert annyira más…A listánkra sok hely felkerült, meglátjuk mennyi fér bele. Kolumbiában kiemelkedő természeti csodák vannak, ismert és kevésbé ismertek. A nagyobb városokat is mindenképp meg szeretnénk látogatni, például Medellínt, itt részt lehet venni „Escobar túrákon”, ahol körbevezetnek a fontosabb helyszíneken… A fővárosba Bogotába is megyünk, ott van a listán Cartagena, Baranquilla… Nagy vágyam a Valle de Cocora, ahol szinte égig érő pálmafák vannak. A karibi részre is szeretnénk menni, de Amazonas-túrát is tervezünk.

Milyen szokások, tradíciók vannak, melyek már első blikkre is feltűnőek? Beleértve természetesen a hagyományos ételeket is, amikbe már belekóstoltatok.

– A kolumbiaiak nagyon szeretnek ünnepelni, sok munkaszüneti nap van. Szinte mindennap tűzijátékoznak, tetszik a vidámságuk. Decemberben egy nagy karnevál szokott lenni Caliban, már nagyon kíváncsi vagyok rá. Ami az ételeket illeti, itt is tudni kell, hogy mit szabad és mit nem, ugyanis nem ezekhez van hozzászokva a gyomrunk. Rengeteg utcai árus van, akik hirdetik a gyümölcsöket, gyümölcsleveket. Bármennyire is csábító sok esetben, könnyen gyomorrontást lehet kapni tőlük a külföldieknek. Ugyanúgy a csapvizet sem javasolt inni. A tengeri kajákkal is vigyázni kell. A jól átsült dolgok azok, amiket ajánlott enni. Mi kifőzdékben, éttermekben szoktunk enni, és amellett, hogy nagyon olcsó, még finom is. Nagyon tetszik, hogy mennyiféle levesük van, az egyik legismertebb talán a „Sancocho”. Ami szintén különleges az a „plátano maduro” azaz a főzőbanán, amit többféleképpen készítenek: magában, vagy sajtot raknak a banánba, de chipsként is eszik. Jobb helyeken persze kifejezetten ajánlott megkóstolni a gyümülcsleveket, mert olyan hihetetlen finomak... Mangó, maracuja, lulo, sok újdonságot megkóstoltam.

Korábban Spanyolországban voltatok. Mit látsz, mik a legfőbb különbségek, azonosságok a két ország között?

– A nyelvben és az életvitelben is nagyon sok különbség van. Vannak szavak, amik itt ezt jelentik, ott meg teljesen mást, ezért vicces szituációba is kerülünk. Én azt éreztem, hogy Spanyolországban nagyon közvetlenek, de itt még annál is jobban. Míg a spanyolokra nagyon jellemző a „siesta”, meg hogy később kezdenek el dolgozni, itt már 6-kor elkezdődik az oktatás, munka. Spanyolországot alapvetően egy nagyon biztonságos országnak láttam, és amíg ott, vagy otthon éjjel is hazasétáltam egyedül, itt Kolumbiában sötétedés után nem tenném.

Milyen visszajelzéseket kapsz, mikor megtudják, hogy európai vagy? Hogy viselkednek veled a helyiek?

– Az utcán nagyon megbámulnak, és rám is köszönnek, a legtöbbször kedvesen, és akkor én is visszaköszönök. De azt is hallom, hogy „gringo/gringa”, ezt a külföldiekre mondják. Vagy csak úgy megkérdezik, hogy vagyok, ez itt még nagyobb hagyomány mint Spanyolországban. Bemegyek egy boltba és rögtön kérdezik, hogy „Cómo estás” azaz, hogy vagy. Ezt annyira kedves gesztusnak gondolom. A gyerekek szokták a szüleiknek mutogatni, hogy nézzenek ránk, a kisgyerekek óriási szemekkel, csodálkozva néznek minket. Nagyon érdeklődőek, az óráimon annyi kérdést feltesznek nekem. És azt látom, hogy annyira hálásak tudnak lenni, és örülnek a találkozásunknak. Olyat is tapasztaltam, hogy mivel látszik rajtunk, hogy külföldiek vagyunk, azt gondolják mi biztos gazdagok vagyunk. Egy boltban nézelődtünk, és egy kislány odajött hozzánk, szinte pityeregve mondta, hogy egy babát szeretne, de nem vesznek neki, és hogy tőlünk kaphatna-e. Majd odavezetett a lehető legdrágább játékbabához. Erre odapattant egy másik lány is, hogy neki is kell egy baba…Végül egy olyan játékot vettünk nekik, amivel együtt tudnak játszani. Megsajnáltuk őket persze, de ebben nagy tudatosság is volt, a szülők részéről is, akik valahol a háttérben lehettek…Olyan is volt, hogy egy bácsi hirtelen összeesett előttünk, és remegő lábakkal alig tudott továbbmenni, adtunk neki valamennyi pénzt, majd amikor visszanéztünk, már semmi baja nem volt, ment tovább. Fél órával később ugyanarra összefutottunk a bácsival, és megint eljátszotta, hogy összeesik, majd rájött, hogy már találkoztunk és inkább továbbment.

Végül: mi az, ami a leginkább tetszik Kolumbiában és az ott élőkben? 

– Az, hogy mennyire közvetlenek és jókedvűek az emberek. Nagyon érdekes azt is látni, hogy lehet, hogy rosszabb körülmények között élnek, de mégis boldogok és mosolyognak.