Egy életre szóló üzenetet kapott Benkő Andrea

Andrea tulajdonképpen „ketten van”, hiszen ikertestvérével együtt látták meg a napvilágot.

– Tíz évig egy utat jártunk a munkába a testvéremmel, Zsuzsival. Az István Király Általános Iskolában tanítottunk, mégpedig egymás melletti teremben. A hasonlóságunk miatt gyakran kerültünk vicces helyzetekbe a gyerekekkel és a szülőkkel is. Szép évek voltak. Aztán történt egy teljesen hétköznapinak tűnő dolog az én életemben, ami gyökerestül felforgatott mindent. Kaptam egy barátomtól egy apró, vörös színű kis perzsacicát, Zsömikét – így neveztem el –, befogadtam a lakásomba. Zsömikével négy évet éltünk együtt, aztán egy súlyos betegség elvitte szegényt. Örökre hálás leszek neki, hogy a rövidke kis élete alatt megtanította nekem, hogy milyenek is valójában az állatok. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy ezt a tudást át kell adnom másnak is, hogy bántás helyett odafigyelést és szeretetet kapjanak mindenkitől. Nehezen győztem le a gátlásaimat, de végül bekopogtattam az akkori Vörösmarty Rádióba, mondván, hogy állatvédelmi témákkal szeretnék foglalkozni. A Jóisten ezt az utat szánta nekem, mert könnyen nyíltak a kapuk, sorra jöttek a lehetőségek ezután. Innen indult az újságírói pályám. A testvéremre más út várt. Ő azóta is a pedagóguspályán van.

– Egy idő után úgy éreztem, váltanom kell. Ekkorra már tudtam, merre kell mennem, hát elindultam, és nem bántam meg. A rádiózás az a munka, amit épp nekem találtak ki. Nagyon szeretek beszélgetni, minden érdekel a világból, de tényleg minden. Nap mint nap más-más emberrel beszélgetek, más-más élethelyzetekbe, munkába leshetek bele, ezt megunni sosem lehet. Szerintem minden újságíró szereti, ha tiszta a szíve. Ez olyan ajándék, ami miatt ez maga a hivatás – meséli.

Andrea életében meghatározó volt, hogy a pedagógiai szak mellett a Kodolányi-főiskolán kommunikációt tanult, ismerhette meg ennek sajátosságait, legfontosabb ismereteit. A gyakorlatot már az élet iskolájában, esetében a Vörösmarty Rádióban sajátította el. Változott az élete?

– A Vörösmarty Rádió kiváló lehetőség volt arra, hogy rádióssá váljak. Kísérletezhettem, megismerhettem a saját hangomat, megtanultam az időm beosztásának a fontosságát, a riporteri attitűdöket és így tovább. Nemrég meghallgattam egy-két régi Vörösmarty rádiós riportomat. Meglepődtem rajta, hogy ma is ugyanazokat kérdezném, mint akkor. Igazán jó iskola volt.

Kossuth Lajos azt üzente… Tudjuk, hogy hajdan kinek mit üzent. Benkő Andreának a Kossuth-üzenet egy életre szóló lett? Amit a rádiótól, a Kossuth Rádiótól kapott. Ez a munkahely alighanem a csúcsot jelenthette!

– Gyerekkoromban otthon mindig a Kossuth rádió szólt, reggeltől estig. Voltak kedvenc műsoraink, ismertem a riporterek nevét, édesanyámmal és a testvéremmel együtt folyton versenyeztünk, ki találja ki a Ki nyer ma? komolyzenei játékának aznapi feladványát. Persze nem volt akkor még olyan széles körű a zenei műveltségünk, de ha valamelyikünk beletalált, az nagy dicsőség volt. Amikor Győrffy Miklós a Kossuth rádióhoz hívott, nem is akartam elhinni. Nekem tényleg a Kossuth a rádió. Imádom a magazinműsorokat, ahol emberi dolgokról beszélhetünk. Én úgy látom, hogy kicsit leértékelik ma a rádiózást, pedig szerintem ez mindent képes lesz túlélni a sajátosságai miatt. Például azért, mert vezetés, házimunka közben is lehet hallgatni. A mai fiatalok már nem néznek televíziót, saját videótartalmakat keresnek maguknak. A rádió is át fog persze alakulni, hiszen zenét a többi között már mindenki úgy és akkor hallgat, amikor csak akar, de emberi beszélgetésekre mindig szükség lesz. Igaz, ebbe bele kell nőni. El kell érni bizonyos kort, azt az időt, amikor az ember már informálódni akar, hasznos, okos dolgokat szeretne tanulni másoktól, és már nem csak a szórakozás, szórakoztatás a cél.

Ha a Kossuth Rádió jelenti Andrea életében a csúcsot, akkor az Emmi-díj, aminek szintén a részese lehetett, alighanem igen jó érzést keltve simogatta meg a lelkét…

– Nem számítottam rá, nem is tudom, hogy ki ajánlotta a műsorunkat, a Családok, történetek címűt e díjra. Azért örültem neki, mert ezzel visszajelzést kaptam arról, hogy jó irányt követek a szerkesztésben. Számomra nagyon fontos, hogy olyan témákat dolgozzunk fel, amelyek ebben a rohanó világban újdonságot jelenthetnek. Sokszor azt érzem, hogy a mai szülőknek nehezebb dolguk van, mint az én szüleim korosztályának volt. Az információrobbanással, a technika fejlődésével olyan kihívások elé állnak azok, akik gyerekeket vállalnak, amelyekkel még a tudományos élet sem tud sokszor mit kezdeni. Mi lesz ezekkel a folyton neten lógó, egymással nem beszélgető, hanem chatelő gyerekekkel felnőttkorukban? Én hiszek benne, hogy egy épp jókor hallott mondat sok mindent képes megváltoztatni és jó irányba terelni. A szakmai zsűri, amely a díjat nekem és a riporterkollégáimnak ítélte, alighanem ezt értékelte.

A szakemberek az élet meghatározói, de a civilek jelenléte is rendkívül fontos. Benkő Andrea tapasztalata szerint a civilek hangja feljut a hivatalos fülekbe?

– Szülőfalum példája áll mindig előttem. Vécsei László polgármester mindig azt mondja, hogy a civileket hagyni kell dolgozni. Ha valamit kitalálnak, amiben tud, segít nekik, de alapvetően rájuk bízza a dolgokat. Ami abban a faluban az elmúlt sok-sok évben létrejött, az maga a csoda. Óriásit fejlődött a település, a támogatások összegét megsokszorozzák a helyi civilek, igazi, összetartó, lelkes közösség alakult ki. Jó oda menni. Azt látom, hogy sokszor pont a bizalom hiányzik, pedig az kell ahhoz, hogy a civilek lelkesedése, tenni akarása megmaradjon. Persze azért haladunk előre, vannak nagyon jó példák, Székesfehérvár is ide tartozik.