Elfáradt a társadalom, egyre fogy az ereje

Egy, a Covid19-járvány gazdasági és társadalmi hatásairól szóló tanulmányon dolgozott a közelmúltban. Mit vizsgáltak?

– A közösség rugalmas ellenálló képességét, azt, hogy egy adott társadalom egy katasztrófa vagy egy válság hatásaira mennyire tud erőforrásait megőrizve alkalmazkodóan reagálni. A válságok, katasztrófák egyik legsúlyosabb következménye a közösségi ­– c­saládi, rokoni, baráti – kapcsolatok zavara, vagy még inkább az elvesztése. Amikor tehát megjelenik a fenyegetettség, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a stressz és a trauma, nagyon fontos kérdés, hogy milyen segítő kapcsolatokkal rendelkeznek az emberek. Kikre és miben számíthatnak egy ilyen helyzetben. Ebből kiindulva azt vizsgáltuk, hogy közösségi szinten mennyire tudott a magyar társadalom rugalmasan reagálni a Covid19-járványra és hová jutott 2021 decemberében, a vizsgálat idején.

Milyen formái voltak a segítségnyújtásnak?

– Amikor bekövetkezik egy katasztrófa vagy vészhelyzet, az emberek általában segítséget nyújtanak egymásnak. A Covid19-járvány sajátossága éppen az volt, hogy a járvány alatt elrendelt különböző védelmi intézkedések, lezárások erőteljesen korlátozták a személyes kapcsolatokat. Az emberek legtöbbször felhívták egymást telefonon és beszélgettek, érzelmi támogatást nyújtottak egymásnak, de adhattak vagy kaphattak segítséget a ház körüli vagy házimunkában, például bevásárlással, gyógyszerkiváltással, gyermekvigyázással, illetve anyagilag is támogathatták egymást. Felmérésünkben egy nagyon egyszerű kérdést tettünk fel: kapott-e, nyújtott-e a járvány ideje alatt segítséget? A kérdésre született sok-sok válasz alapján nemcsak egyéni segítségnyújtási „történetek” váltak regisztrálhatókká, hanem az egész magyar társadalomé, hiszen a vizsgálat a magyar népesség 1000 fős, nemre, korra, életkorra és lakóhelyre reprezentatív mintáján valósult meg.

Nézzük az adatokat!

– A járvány előtti számok azt a meglepő eredményt mutatták, hogy a magyar társadalom csak 53 százalékának voltak valamiféle segítő kapcsolatai családtaggal, baráttal, szomszéddal, míg 47 százalékának nem voltak semmiféle ilyen jellegű kapcsolatai. A vizsgálat során azt is megállapíthattuk, hogy a pandémia okozta kihívásokra a magyar társadalom rugalmasan, a segítőkapcsolatok aktivizálásával reagált, hiszen 56 százalékra nőtt a segítő kapcsolatokkal rendelkezők aránya. Ez a háromszázalékos növekedés első látásra kevésnek tűnik, de ez körülbelül 240 ezer embert jelent. Ami például azt is jelenti, hogy Székesfehérvár lakosságának a két és félszeresét kitevő népességet aktivizált a járvány. Ugyanakkor azt láttuk az eredmények alapján, hogy ezek a segítő kapcsolatok és az azokban rejlő erőforrások 2021 decemberére kifáradtak, hiszen a segítő kapcsolatokkal rendelkezők aránya – a járvány előttinél is jóval alacsonyabb szintre – 49 százalékra esett vissza. A csökkenés ebben az esetben már közel félmillió embert jelentett. Figyelemre méltó adat az is, hogy a magyar társadalom 51 százaléka mondta, hogy nincsenek semmiféle támogató kapcsolatai, és ezek több mint egyharmada állította azt, hogy „csak magunkra számíthatunk”, míg 15 százalékukat a teljes kapcsolatvesztettség, a kiilleszkedés jellemezte.

Mi lehet az arány növekedésének az oka?

– Elfáradt a magyar társadalom, elvesztek az erőforrásai, amelyekkel másokat is támogatni tudott. Ezzel kapcsolatban pedig le kell számolnunk azzal az illúzióval is, hogy a községekben, falvakban összetartó közösségek élnek: sajnos ez már nem teljesen igaz. A községekben élők anyagi helyzetük, erőforrásaik, kapcsolataik hiánya miatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a járvány ideje alatt. Minél kisebb népességű egy település, annál nehezebb az ott élők helyzete. Még az úgynevezett szomszédsági kapcsolatok sem voltak igazán kimutathatóak a falvakban, sokkal inkább a városi lakótelepeken élőkre volt jellemző a szomszédsági összefogás. Korábban sokszor leírták, hogy vidéken a szomszédsági kapcsolatok pótolták a hiányzó kulturális, szociális szolgáltatásokat, amelyek kivonultak a kistelepülésekről, de ennek már csak nyomait lehet ma már látni. De nem kedvező a helyzet a megyeszékhelyeken sem – és ezt érzékelem Székesfehérváron is –, mert nagyon heterogén összetételű város, nagyon sokféle ember lakja, és ez hozzájárulhat ahhoz, hogy felborultak a szomszédsági kapcsolattartás régi formái, mert megváltoztak a szomszédok. Fellazultak a régi struktúrák, márpedig egy bizonytalan, stresszes, kiszámíthatatlan helyzetben nagyon fontos, hogy számíthatunk-e valakire a családi, rokoni, szomszédsági körökből. Sajnos az érzelmi kapcsolattartásnak is vannak határai, abba is belefáradnak az emberek és elvesznek az erre fordítható energiák.

Mely korosztályt érintett ez leginkább?

– A 18–29 és az 50–59 évesek körében tapasztaltuk leginkább ezeket a riasztó jeleket. Előbbiek a baráti kapcsolatok elvesztéséről számoltak be, utóbbiak szociokulturálisan vannak rossz helyzetben, sok közöttük az elváltak aránya, sokan maradtak egyedül, szinte elvesztették az informális kapcsolataikat a helyi közösségekkel és így a társadalommal is.

Mit lehet tenni a pozitív változás érdekében? Hiszen nyakunkon egy elhúzódó háború okozta, hosszúnak ígérkező gazdasági válság…

– Már tanulmányunk elkészülésekor is tettünk javaslatokat arra, hogy a járvány után meg kellene erősíteni a szomszédsági, de még a családi kapcsolatokat is. Ehhez célzott programokra, mentálhigiénés hálózatok kiépítésére, a helyi közösségek támogatására lenne szükség. Itt vagyunk egy válság küszöbén, és ez nem olyan helyzetben éri a magyar társadalmat, amiről azt mondhatnánk, hogy erősen, felkészülten tud szembe nézni egy újabb kihívással. Ha mentálisan, ha közösségi kapcsolataiban nincs jó állapotban a társadalom, akkor a gazdasági válság végére biztosan még rosszabb állapotba kerülhet.

Milyennek ítéli meg a magyar társadalom viselkedését az ukrajnai menekültekkel szemben?

– Magyar virtus szerint segítettünk, azaz teljes erőbedobással az első két hónapban, de most már látni lehet, hogy a kezdeti felbuzdulás kimerülőben van. A Magyarországra érkezett és ideiglenesen itt maradt ukrajnai menekültek forrásai is kimerülőben vannak. Azt látom, hogy a magyarországi segélyszervezetekre, a karitatív család tagjaira marad a segítségnyújtás java, amire jól átgondolt programokat kell felépíteniük, és ez nagyon nagy munka. Valószínűleg mindenkinek arra kell készülnie, hogy a háborúnak még jó ideig nem lesz vége, és továbbra is szükség lesz az egyéni és szervezeti, az állami és a karitatív-humanitárius szervezetek összehangolt működésére az itt megtelepedő háborús menekültek megsegítése érdekében.