Szívmelengető történet - Ijesztő betegség után húzott újra futócipőt Erdő Imre

Erdő Imre ma éli az aktív nyugdíjasok nyugodt életét Pázmándon. Szívesen és jókat beszélget, sportol, hajnalonta Fejér Megyei Hírlapot hord. Mindez azonban pár éve még lehetetlennek tűnt: stroke után újra tanult beszélni, mozogni. Egy szó kiejtése is kihívás volt. Akkor azért nem futott. Előtte pedig évtizedeken át buszt vezetett, imádta a munkáját, a vezetést, az utasokat. Kitöltötte életét a hivatása, a családja, s akkor azért nem sportolt.

- Álmomban mégis szinte folyamatosan megjelentek a tájfutós emlékeim, sosem tudtam szabadulni tőle – meséli Imre, miközben élettörténete kirajzolódik előttem. Talán valahol mindig is tudta, hogy ez lesz az a fogódzó, támasz, ami visszaadja neki az aktív élet reményét. De kezdjük az elején – miért is ragadt meg annyira benne a tájfutás szeretete?

A sport még a gimnázium idején jött az életébe: a Vasvári magasépítő szakára járt, ahol 1972-ben, 15 évesen találkozott komolyabban a sporttal. - A tornatanárom, Tordai Levente megfűzött, hogy jelentkezzem én is tájfutó versenyre. Jó mozgású, fürge gyerek voltam, jól fociztam, ezért gondoltam, kiróbálom ezt is. S mivel nagyon jó buli volt, s nagyon megtetszett nekem ez a dolog, ezért onnantól kezdve mindig szólt a tanár úr, ha verseny volt – emlékezik vissza a kezdetekre Imre, akit később leigazolt a Vasvári egyesülete, amelynek tájfutói később átkerültek a Volán egyesületébe. - Évente legalább negyven versenyen részt vettünk, sok helyen jártunk – teszi hozzá. Imrének nagyon hamar, még serdülő korban érkeztek az eredmények és sikerek is.  1974-ben már arany jelvényt nyert, ami a tájfutásban az első osztályú sportolóknak jár, a jó eredmények után.

- Az ország minden egyes részében futottam. Érettségi után még két évig aktívan sportoltam – munka mellett. Ekkor váltottam egyesületet is, hogy tovább tudjak fejlődni. 1977-ben azonban súlyos sérülést szenvedtem: egy ötnapos versenyen, a Hungária kupán szétment a bokám. Ezután ugyan felépültem, mégis visszasérültem később egy országos bajnokságon. Fél év kihagyás következett. 1977-ben újra elindultam, válogatott kerettagként folytathattam a junior csapatban. Ám kiderült, hogy már nem vagyok olyan állapotban – foglalja össze Imre, aki közben pályát váltott, hivatásos sofőr lett és szépen lassan kikopott az életéből az aktív sport. De mint mondja, álmában folyamatosan tovább futott. Szó szerint: visszatérő álma volt a tájfutás.

- 32 évig buszsofőr voltam nyugdíjazásomig. A helyközi, pázmándi járatot vezettem, majd 2012-ben váltottam, s Budapesten a BKV járatain dolgoztam. Nagyon szerettem a munkámat, a buszozást, a 32 év alatt egy balesetem sem volt – emlékezik. Majd jön a „sötét fejezet”: - 2016-ban, augusztus 20-a után kaptam stroke-ot. Aznap is dolgoztam, majd hazajöttem autóval. Semmi bajom nem volt, azon kívül, hogy fáradt voltam, nem éreztem semmit. Másnap reggel, amikor felkeltem, a feleségem kérdezte tőlem, hogy „kérdeztél valamit?”. Próbáltam válaszolni, de egy szó nem jött ki a számon. Akkor ő már tudta, hogy nagy baj van. Megmértük a vérnyomásom, ami nagyon magas volt. Mentő vitt a sürgősségire, s abban a pillanatban az intenzív osztályra kerültem. Hamar megnyugodtam azonban, mert mindent értettem, „agyilag” rendben voltam – csak éppen válaszolni nem tudtam. Közben kezdett zsibbadni a kezem is, két ujjam azóta sem tökéletes. Az volt a szerencsém, hogy gyorsan kezelésbe vettek, így nem bénultam le. Közben megjött a CT, MR eredménye: a baloldali artériámban 82 százalékos elzáródás volt. Nem jutott elegendő vér az agyamba.

20 napig az intenzíven volt. Anna lánya hozott neki szókártyákat, nagy betűvel ráírva például szakmák neve. Ezek a kártyák akkor és később is nagyon sokat segítettek neki, forgatva őket, formálta magában a szavakat, s szép lassan – egy hónap erőfeszítés után - ki tudta mondani az elsőt is: kőműves!

- Egy-egy szóval sikerült mindig többet kimondani. A közérzetem viszont végig tökéletes volt, mindent értettem. S noha beszélni nem, írni tudtam. Így mindent, amit nem tudtam kimondani, lejegyeztem. Ebből tudták az orvosok és a hozzátartozók, hogy rendbe fogok jönni - meséli. Hosszú volt a lábadozás, többször elájult, ha hirtelen kelt fel. - Három évig jártam utána logopédushoz, s napi szinten tanultam újra beszélni. A beszédhibások alapítványának a foglalkozásaira is járhattam, ami szintén nagyon jót tett. A lényeg, hogy több év után, lassú felépülést követően, sok-sok óvatos mozgás és séta, folyamatos intenzív agyi tréningek után elmentem megnézni egy tájfutó versenyt. Találkoztam a régi ismerősökkel, csapat- és válogatott társakkal, akik a mai napig nem hagyták abba a futást.  Motoszkált bennem továbbra is a vágy, hogy folytassam a sportot.

Közben új munkája lett: elkezdte kihordani a Fejér Megyei Hírlapot. Így neki köszönhető, hogy ma Pázmándon már reggel 6 órakor olvashatják az újságot a helyiek. - Először nagyon fárasztó volt, de pár hónap alatt sokat fejlődtem, erősödtem. Így jött a motiváció és a bátorság, hogy a tájfutást is újra megpróbáljam. Felemelő érzés volt az első verseny, ami Pákozd és Kisfalud között volt idén márciusban. Vettem cipőt, bozótruhát, tájolót már az első versenyre. A második napon meglepetésszerűen kijött a családom is szurkolni. A célba érve láttam meg őket, nagyon jól esett! Azóta tizennégy versenyen voltam.

Imre egyre jobb kondiban van, nemrégiben például, miután kihordta a hírlapot, ami több mint 3 kilométeres mozgást jelent, azonnal indult is tovább – egy tájfutó versenyre. - A felépülés, gyógyulás nem ment volna akarat és sport nélkül. A lényeg azonban az volt, hogy óvatosan, lépésről lépésre akartam javulni a betegségből épp úgy, ahogy most a sportban is.