Feltölti a fotózás

2021.05.16. 15:30

A szépség mindenhol ott lapul – Másképp látja a világot kamerán keresztül Kővári Rudolf fotóművész

Több szállal is kötődik Fejér megyéhez, a jelenleg Jenőben élő fotóművész Kővári Rudolf. Ahogy mondja, szereti a környéket, hiszen sok-sok lehetőséget rejteget. Portfólióját látva kiderül, hogy repertoárja eléggé széles, bármiben meglátja a szépséget vagy érdekességet, amit másoknak is szívesen megmutat. Az emberi ábrázolásban tud kiteljesedni igazán, a rendezvényeken elkapott pillanatok, a valós érzelmek, a portrék, vagy maga az emberi test, amik megfogják a művészt. Úgy tekint erre mintha szobrászat lenne, csak ő „fénnyel faragja ki a műveit.” Gyermekkorában digitális fotózásról még álmodni sem mert, egy szovjet gépen gyakorolt, de már ekkor közel állt a szívéhez a fényképezés világa. És, hogy milyen utat járt be odáig, hogy elismert fotós legyen? Erről beszélgettünk!

Bagotai Zsanett

Fotós: Kovari Rudolf

Fotós: Kovari Rudolf

Mikor kezdett el foglalkozni fotózással?

Nem hivatásszerűen már nagyon korán. Nem gondolkodtam abban, hogy ez lehet a szakmám, ami leginkább azért volt, mert a fotózás egy olyan hivatás, ami nem feltétlenül a megélhetésről, inkább az anyagi túlélésről szól. Aki ebbe belevág, és komolyan gondolja, kisebb vagyonokat fog költeni felszerelésre.

Mi volt az a pont amikor rájött, hogy ezzel komolyan szeretne foglalkozni?

Fura módon épp az anyagi része vitt rá mégis erre, mivel úgy éreztem, nagyobb biztonságban leszek, ha több lábon állok. A mai trendekkel ellentétben azonban, előbb elvégeztem az iskolát, és utána vágtam bele vállalkozóként. Mindig kínosan ügyeltem arra, hogy minden tevékenységem rendben legyen, mivel olyan csillagzat alatt születtem, hogy a legkisebb mulasztás is azonnal kiderül. Nyugodtabban alszom, ha minden rendben van körülöttem. De ennyit az anyagi részéről. Amint belevágtam rájöttem, hogy nem is feltétlenül a bevétel érdekel engem, a legfontosabbá vált a minőségi fotók készítése. Kínosan ügyelek a komponálásra, élességre, és a tökéletességre. Ezt szeretném mindig viszont látni az alkotásaimon is, és az tesz igazán boldoggá, ha a megrendelőim a legjobb, legszebb fényképeket kapják meg tőlem, a sokszor legfontosabb, legszebb napjuk lenyomataként.

Különösen ügyel a komponálásra
Fotó: Kővári Rudolf

Mi volt a legnagyobb elismerés, amelyet bezsebelt eddigi pályafutása során?

Jelen pillanatban az Amerikai Fotóművészeti Szövetség aranymedálja, ami talán a legnagyobb elismerés, de számos más pályázati eredményem is közel áll hozzám, és nagy sikernek élem meg. Ilyen például Soma fotópályázatán elért első helyem is, hiszen ott is szakmai zsűri volt, nem pedig a most divatos „ki tud több likeot gyűjteni a közösségi médiában”. Soma alapítványa a szegényeket segíti, ezért gondolkodás nélkül eldöntöttem, hogy indulok, és küldök be anyagot. Ami pedig jelenleg a legnagyobb, de magára a címre még az időkorlát miatt várni kell: a FIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) diplomája. Minden követelményt teljesítettem, amit év végéig kellett volna elérnem, azonban egy évben egyszer osztanak diplomát, így majd csak 2022 év elején fogom kézhez kapni.

A Kis hölgy című fotójával nyerte el az Amerikai Fotóművészeti Szövetség (PSA) arany medálját
Fotó: Kővári Rudolf

Mit ad Önnek a fotózás?

Energiát, életörömet, katarzist. Bizonyára mindenkivel előfordul, hogy nehezebben kel fel, nincs energiája, és a motiváció is elkerüli. Én is érzem ezt néha. Menni kell egy fotózásra, de nincs meg az ihlet. Mégis, amikor odaérek, kezembe veszem a kameráimat, azonnal átkapcsol az agyam, és valami megmagyarázhatatlan energia árad szét bennem. Onnantól fogva pedig másképp látom a világot. Egy-egy beállítás, helyszín megelevenedik a szemeim előtt, és szinte „körberepülöm” a témát, keresve a jó szöget. Látom magam előtt, hova kell állnom, vagy hova kell lefeküdnöm a fűbe, hogy azt kapjam, amit szeretnék. Az utóbbi években már a szememet sem kell ehhez becsukni. Varázslatos élmény, és mindig feldob. S mire vége a fotózásnak, nemhogy elfáradtam volna, úgy érzem feltöltött. Mintha szomjas lettem volna az alkotásra, és végül hatalmas kortyokkal ihattam belőle.

Már be sem kell csuknia a szemét, hogy lássa maga előtt a tökéletes képet
Fotó: Kővári Rudolf

Ön szerint hogyan fejlődött a személyisége, és hogyan vált egyre tehetségesebbé a szakmában, milyen utat járt be ehhez?

Rengeteget gyakorolok, akár csak fejben is. Aki fotós, tudja, hogy egy idő után megváltozik az élete, nem tud csak egyszerűen ránézni egy fényképre (vagy bármilyen művészeti alkotásra), hanem egyből elkezdi elemezni. Honnan jött a fény, milyen szögből lett fotózva, miként lett volna még jobb, stb. Folyamatosan képeket elemzek. Számomra a közösségi média „pörgetése” legtöbbször – picit túlozva tán -, de kínzással ér fel. Manapság mindenki fotóz, amivel nincs is baj. Nyilván céltól függően változik a minőség is. Ha csak el szeretnénk adni egy már felesleges dolgot, lefotózzuk, és feltesszük egy hirdetésbe, akkor nem feltétlenül fontos, hogy ez miként sikerült (van akinek az, és ilyenkor is a legjobbra törekszik, de nem ez a jellemző). A gond akkor kezdődik, amikor látom például az esküvői fotókat, és egyértelmű, hogy akit felkértek erre, csak a pénzt látta a szemei előtt, nem az alkotást, s olyan fotókat kapott az ifjú pár, amelyek vállalhatatlanok lennének egy, a szakmáját és a megrendelőt tisztelő fotográfus esetében. Ilyenkor úgy érzem át lettek verve, s ami a szakmámat nézve szomorú, hogy csökkenti az elismertségét.

Vannak az ember életében olyan fontos pillanatok, amikor nem mindegy, hogy milyen kép készül rólunk
Fotó: Kővári Rudolf

Volt olyan ismerősöm, akit hónapokig győzködtem, hogy jöjjön el a műtermembe, és higgye el, elégedett lesz, csak azért, mert korábban nagyon rossz tapasztalatokra tett szert, és megfogadta, soha többet nem megy fotóshoz. Szerencsére azóta visszatérő vendégem lett. Nos, jelenleg ezen dolgozom. Lelkileg. Igyekszem elengedni, és csak magamra fókuszálni, s bízni abban, hogy ennek a vizuális minőségi hanyatlásnak nem esik áldozatul a gyönyörű szakmám. Igyekszem a személyiségem fejlődését a jó úton tartani, és segítő kezet nyújtani annak, aki elfogadja. Ezért is hoztam létre egy fotós csoportot (Képolvasók), ahol kétheti rendszerességgel beszéljük át az általam éppen adott házi feladatokat a csoport tagjaival. Ekkor élőben beszélgetünk, és elemezzük a műveket. Látom már a sikereket is, hiszen vannak, akik egy éve rendszeresen járnak hozzám, s olyan szépen fejlődtek, hogy nagyon komoly alkotásokat tesznek le az asztalra.

Úgy gondolom egy fotósnak nagyon fontos, hogy jól tudjon kommunikálni az emberekkel. Mi a titka, hogyan kell a különböző tematikájú fotózások során szólni az adott modellhez, modellekhez?

Ez maximálisan így van. A titkom talán abból eredhet, hogy nagyon sok évet töltöttem el ügyfélszolgálatokon, vezetői pozícióban is. Ott rengeteget képeztek bennünket, és megtanultam úgy kommunikálni, hogy az segítő szándékú legyen. Maximálisan ügyfélközpontú vagyok. Erre tudtam építeni azt a fajta kommunikációt, ahogyan egy-egy fotózás alkalmával az embereket „irányítani” tudom. Folyamatosan instruálok. Megállás nélkül mondom, mit hogyan szeretnék látni, s hogyan tudja megvalósítani azt a pózt a fotózandó portréalanyom, ami számára előnyös. Így oldódik a feszültség is – a legtöbb ember nem szereti, ha fotózzák, egészen addig, amíg nálam el nem tölt pár órát – és sokkal könnyebben megy minden. S ez igaz az esküvői kreatív fotózásra, az aktra, de ugyanúgy egy családi műtermi sorozatra is.

Nagyon fontos a kommunikáció egy-egy fotózás során, hogy a modell azt lássa viszont a képeken, amit igazán szeretne
Fotó: Kővári Rudolf

Ha választania kéne, ki tudna emelni egyetlen egy fotót, ami igazán különleges számára, vagy ez lehetetlen?

Nehéz kérdés. Még a pandémia előtt sikerült egy kiállítást megszerveznem a KÖFÉM Művelődési házban, ahova értelemszerűen válogatnom kellett a fotóimból. Amikor nekiálltam, bár megvolt a fejemben az konkrét elképzelés, hogy mi lesz a tematika, nem tudtam beleférni a korlátozott darabszámba. Sokadik válogatás után végül a gyermekeim és a menyasszonyom esti kupaktanácsa során döntöttünk, miket veszünk ki, és hagyunk benn. Az a kiállítás az élet körforgása, és a körülöttünk levő világ (építészet, ami szintén kedvenc) témát boncolgatta. Mindegyik a kedvencem, mindegyik másért. S ami még mindehhez hozzátesz: az idő múlásával ezek is szelektálódnak, és ahogy fejlődöm, a legújabb képeim jobban tetszenek, és tényleg csak a legjobbak maradnak meg régről.

Nehéz válogatni a saját képei között, sokszor segít neki a családja
Fotó: Kővári Rudolf

Szociofótók esetében sok véleményt olvashattunk már, Önnek mi a személyes véleménye ezek kapcsán?

Valóban sokféle meglátás van ma, jómagam is több fórumon kifejtettem már a véleményemet. A szociofotó az egyik legfontosabb fotóművészeti terület. Ennek köszönhető a legtöbb képi emlékünk az elmúlt századból, sőt az eggyel korábbiból is ezek teszik ki. Nélkülük nem tudnánk, nem ismernénk ilyen részletességgel a különböző társadalmi rétegek kultúráját, öltözködését, hagyományait. A fotózás kezdetekor, sőt a festészet fénykorában is a gazdagok kiváltsága volt, hogy egy-egy portré alakjában megörökítsék magukat, vagy családtagjaikat az utókornak. Így korabeli festményeken nagyon kevés olyan alkotásban gyönyörködhetünk, ahol az alsóbb rétegek mutatkoznak meg. Bár az idő előrehaladtával ez enyhült, és divatos lett megmutatni a vidéki életet is. A fotózás ennél sokkal gyorsabb utat járt be, mire elérkezett ebbe az állapotba. Sok neves magyar fotós alkotott és alkot a területen. Nagy vágyam nekem is ezt tenni, keresem a kontaktot a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetekkel.

Van egy fajta kölcsönösség a kép témája és a fotós között
Fotó: Kővári Rudolf

Azonban ma már a GDPR miatt sem egyszerű műfaj és országonként is eltérő a fogadtatása. Amerikában például nehezebb. Két emlékezetes élményem is van erről, ahol csak a kommunikációmnak köszönhetem, hogy még itt vagyok, és élek. A másik véglet a spanyolok. Ott konkrétan azért volt nehezebb csak simán „turistáskodnom”, mert látták rajtam, hogy fotográfus vagyok, és odajöttek hozzám, hogy őket is fotózzam le. Manapság az egyik fontos kérdés, hogy etikus dolog-e elesett vagy épp sérült, fogyatékos, kiszolgáltatott helyzetben lévő, beteg embereket fotózni. Amikor ilyen képek készülnek, van egyfajta kölcsönösség a kép témája és a fotós között. Én örülök, mert erős fotókat készíthetek, ő pedig hálás azért, mert megmutatom a világnak a sorsát. Soha nem húzok öncélúan hasznot más nyomorúságából, a hajléktalanoknak például mindig adok egy kis pénzt is, mert nekik csak ez az egy maradt: az arcuk, a személyiségük. S visszatérve a magyar vonatkozásra: az UNICEF egyik legerősebb képe – Kálmán Kata: Kenyérevő gyerek – is szociofotó, sokakat ébreszt rá a valóságra. Így én beleállok ezekbe a vitákba, lehet kritizálni ezért, de ne dugjuk homokba a fejünket. Attól, hogy nem látjuk, még létezik szegénység.

Ön szerint, hogyan válhat valakiből egyre jobb és jobb fotós, mi kell ehhez?

Alázat a szakma iránt, és rengeteg gyakorlás. Mindenkit lebeszélek arról, hogy ma bemegy egy áruházba, megveszi a kameráját, és másnap már bőszen hirdesse magát, mint esküvőfotós. Ezzel nem csak magát csapja be, de a megrendelőt is. Sőt nekik konkrétan elronthatja a nem olcsó nagy napjukat is. Aki fotózni szeretne, gyakoroljon, tanuljon, és akár jöjjön el a csoportomba, és valószínűleg sok hasznos tanácsot fog kapni.

Íme még néhány csodálatos kép Kővári Rudolftól, gyönyörködjenek benne Önök is!

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában