Karger Virág a fotózásnak köszönheti, hogy felfigyel a mindennapokban rejlő szépségekre

Mikor kezdett el érdekelni a fotózás?

A képkészítés gondolata legelőször óvodás koromban fordult meg a fejemben, amikor egy régi filmes géppel otthon a Barbie babáimról kattintgattam képeket, fehér fal előtt, más-más ruhákba öltöztetve őket. Nagyon komolyan gondoltam ezt a projektet, aztán sajnos a végére érve rájöttem, hogy nincs film a gépben. Valószínűleg ennek nem sok köze lehet ahhoz, hogy miért kezdtem bele a fotózásba, de mivel véleményem szerint nincsenek véletlenek, azt a szerencsés pillanatot említhetném meg, amikor nagyjából 11-12 éves koromban egy vértesi túra alkalmával találtunk egy fényképezőgépet a földön. Hazavittük, és mivel senki sem jelentkezett érte, elkezdtük használni. Kicsi, digitális, kompakt gép volt, egy mai telefon is nagyobb nála. Emlékszem az első olyan képeimre vele, amit külső, hozzá nem értő szemlélők olyannyira megdicsértek, hogy úgy gondoltam, tovább folytatom a tevékenységet, természetesen teljesen amatőr szinten.

Akkoriban nagyon szerettem rajzolni, és egyre több olyan rajzom született, amit úgy gondoltam végig, hogy ha akkor ott lennék azon a helyen, hogyan látnám, és ez milyen módon ábrázolható. Néhány év, és sok száz kép után középiskolás éveimet megkezdve vettem egy kicsit komolyabb bridge gépet, amin nem csak automata lehetőség volt. Teljes mértékben autodidakta módon kezdtem el tanulni, hogy mi mire való, mit kell, és merre tekerni ahhoz, hogy sötétebb, vagy világosabb legyen a kép.

A környezetemben egyre több fotós lett, akik sokat segítettek abban, hogy megválaszolták a megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseimet, tanácsokat adtak, inspiráltak. Fotóztam mindent, rendezvényeket, sportot, tájképeket, makro képeket készítettem. Igazából mindent, amit szépnek vagy különlegesnek gondoltam, és érdemesnek találtam arra, hogy megörökítsem, ezáltal másnak is továbbadva az élmény egy részét, amit akkor, abban a pillanatban átéltem.

Hatalmas áttörésnek éltem meg, amikor megvettem az első használt tükörreflexes, piros-fekete fényképezőgépemet.

A lehetőségek száma végtelennek tűnt, a képminőség fényévekkel jobb, és maga a gép is tekintélyesebb volt. Bővítettem a felszerelésem, vettem objektíveket, vakut, állványt. Azóta már másik gépvázzal dolgozom, és ha tehetem, szélesítem holmijaim tárát. Szerettem volna még többet tudni a fotográfiáról, ezért az egyetem után jelentkeztem egy székesfehérvári esti OKJ képzésre, ahol az idei évben végeztem mint fotográfus. A két év alatt rengeteget tanultam, és fantasztikus embereket ismerhettem meg.

Milyen jellegű képeket szeretsz készíteni?

A képek jellegét illetően szívesen készítek egyéni, páros, vagy lovas portrékat, de tájképeket, makrofotókat, éjszakai képeket is gyakran látni tőlem. Ezen kívül rendezvényeken gyakran fordulok meg, ahol inkább dokumentarista felvételek készülnek. Mai napig örülni tudok egy csodás égboltnak, virágmezőnek, csillagos égnek, és ha engem gyönyörködtet, hát miért ne tegye ezt másokkal is?! Hadd lássa mindenki, amit én láttam akkor. Mostanában egyre több olyan képet készítek, ami pontos tervezést, és átgondolást igényel.

Az iskolában megtanultam, hogy az eszköz a kezemben van, rajtam múlik, mit hozok ki belőle.

Gyakran fotózok olyan embereket, akik nem látják magukat szépnek. Szeretem az ilyen kihívásokat, és nincs is annál nagyobb elismerés, amikor a képeket látva kicsúszik belőlük a „nahát, nem is vagyok csúnya” mondat. Próbálok ily módon tükröt tartani eléjük, hogy megláthassák magukban a szépet.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy?

Nincs kiemelkedő „legbüszkébb” élményem, éppúgy tudok örülni egy elismerésnek, mint egy szakmabelitől kapott építő jellegű kritikának. Sok apró dologra vagyok büszke, például amikor lehetőséget kaptam a „Fotósok szemével” cikksorozatban megjelentetni képeimet, amikor születésnapi ajándékként kérték az egyik fotómat vászonképnek, vagy amikor levizsgáztam az iskolában. Nagyon csekély, jelentéktelennek tűnő dolgok ezek, de úgy gondolom, ezek hajtják az embert előre.

Mit adott neked a fotózás?

Először is azt, hogy észrevegyem a mindennapokban a szépet.

Hogy fel tud dobni egy naplemente, egy szalmabálákkal teli tarló, egy őszülő erdő, vagy már tovább gondolom, mivel tudnám feldobni, még akkor is, ha akkor éppen nem készül kép. Időnként hangot is adok ennek, majd rájövök, valószínűleg más szemmel szemlélődöm. Szerintem jót tesz az ember lelkének, ha szépet lát. Más kérdés, hogy kinek mi a szép. Ezen kívül pedig rengeteg tudást, lehetőséget, tapasztalatot szereztem a fotózás által, és ez a mai napig így történik. Szerintem ez egy folyamat, és nem egy végállomással lezárt út. Közhelynek tűnhet, de mindig van hová tartani, mindig van hova fejlődni, mindig vannak újabb és újabb célok, amiket el lehet érni.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó fotós válhasson?

Szerintem ahhoz, hogy jó fotós legyen valaki, tudnia kell látni. Nem a szó szoros értelemben, hanem inkább úgy gondolom, hogy meg kell látni, érezni akkor, és azt a momentumot, ami megörökítésre méltó, abban a szögben, perspektívában, ami a legelőnyösebb. Hogy ez tanulható-e, nem tudom, de mindenképpen fejleszthető. Utóbbi rendkívül fontos.

Kell egyfajta fejlődésre irányuló igény is, motiváció. Mert mindig lehet jobbnak lenni.

Mi az amit szívesen kipróbálnál, de még nem volt rá lehetőséged?

Egyszer nagyon szeretnék hagyományos eljárásokkal fotókat készíteni, legyen az egy fotogram, vagy nedves kollódiumos eljárás, esetleg heliográfia. Ha annak idején a kémiaórán tudom, hogy ilyen érdekes dolgokat is lehet csinálni, biztos jobban megerőltetem magam a tantárgy tanulásában.

A fotózás mellett néptáncolsz is. Ez mióta ragadott magával és miért éppen a néptáncot választottad?

Aki jól ismer, tudja, hogy erről képes vagyok órákig áradozni, hogy miért éppen ez, miért itt, miért ennyi éve, úgyhogy megpróbálom összefoglalni röviden. Csókakőre jártam általános iskolába, ahol a néptánc kötelező óraszámban volt meghatározva. Sosem volt ellenemre részt venni az órákon, nagyon élveztem ezeket, sokat játszottunk, és a zene is tetszett. Akkoriban még a balett jobban vonzott, aztán be kellett ismernem, hogy nem vagyok az a kifejezetten balettos típus. Kedves barátaink kezdeményezésére megalakult 2010-ben egyesületi formában a csókakői Barkócaberkenye néptánccsoport, amelynek – büszkén mondhatom- legfiatalabb alapítótagja vagyok. Magával ragadott a hangulat, a közösség ereje, a nemes célok és a rendkívüli emberek a csoportban, ezért egyértelmű volt, hogy én is az egyesület élharcosa szeretnék lenni. Erre már csak ráadás volt a néptánc, ami az évek során teljesen megfertőzött.

Tudsz különbséget tenni a néptánc és a fotózás között, melyik áll közelebb a szívedhez?

Nehéz kérdés, hogy lehet-e különbséget tenni a két hobbi között, természetesen igen, de van nagyon sok hasonlóság is. Mindkét ág egyfajta művészet, de teljesen más értelemben. Amíg a tánc a közösségről, a mozgásról, a pörgésről szól, addig a fotózás általában csendes, egyedüli tevékenység, gyakran kell türelmesen várni valamire (pl. ha állatot fotózunk).

Hogy melyik áll közelebb a szívemhez? Ezen még sosem gondolkodtam. Egyszerűen azért nem, mert annyira természetesnek tűnt mindig is ez a két hobbi egymás mellett, hogy szinte észre sem vettem, hogy nem egy valamit csinálok egyszerre. Ha fellépni megyünk, vagy rendezvényen táncolunk én vagyok az a népviseletes lány, aki, ha épp nem a színpadon áll, akkor fotózza a többieket. Biztosan nem autentikus látvány, de összeegyeztethető a kettő. Ezek a képek általában a tánccsoport közösségi média oldalán jelennek meg, ahol mindig látható, hogy merre jártunk, mit csináltunk.

Gyakran veszek fel rövid momentumokat is, ezekből kisfilmet szoktam készíteni. Ilyen volt például az a videó, amit a az Összetartozás100 Folk nevű kezdeményezésre készítettünk a tánccsoporttal (erről korábban itt írtunk). Egyesületünk idén 10 éves, ezért több különleges dologgal is készülünk az év hátralévő részére, ha a vírushelyzet nem húzza ismételten keresztbe számításainkat. December óta dolgozom egy projekten, amelynek eredményéről november környékén kaphat tájékoztatást a nagyérdemű. Annyit elárulhatok, hogy kézzel fogható dologról lesz szó, amely a tánccsoporttal, és részemről a fotózással is kapcsolatos.

Egy összetartó, mondhatni családias néptánc egyesület vagytok. Szerinted minek köszönhető ez?

Mivel egy baráti társaságból alakult az egyesületünk, mindig is kakukktojásnak számítottunk a néptánc csoportok köreiben. Elsődleges célunk az volt, hogy egy vidám, példamutató közösségbe járjunk. Az pedig, hogy táncolunk is közben, már csak az eszköz hozzá, hab a tortán. Az évek során természetesen megerősödött bennünk a lojalitás a magyar néptánc, népművészet felé, és egyre több embert vonzottunk köreinkbe, itt elsősorban a gyerekekre gondolok.

Nagy öröm számomra, hogy részt vehetek a fiatalabb generáció oktatásában, Preszter-Bognár Katával karöltve tanítgatjuk őket arra, amit annak idején mi tanultunk. A csoportok közötti átjárhatóságot sem nevezném általánosnak. Nálunk az ügyesebb, motiváltabb gyerekek eljárhatnak a felnőtt csoportba is tanulni, így biztosítjuk őket afelől, hogy tudásuk a tőlünk telhető legnagyobb mértékben növekedik.

Az, hogy család vagyunk, nemcsak a közösségünk irigylésre méltó összetartásában, hanem a generációs szinergiában is megmutatkozik.

A legfiatalabb táncosunk pár éves, a legidősebb 60. Van olyan koreográfiánk, ahol a 60 éves egy színpadon táncol a 10 évessel. Nálunk így természetes. Hiszem, hogy jó célt szolgálunk, mert nem csak táncot lehet tanulni nálunk, hanem azt is átélhetik tagjaink, hogy mit jelent tartozni valahová, ami a mai világban szerintem rendkívül fontos.

Az pedig teljesen biztos, hogy Karger Virág életének szerves része marad a fotózás és a néptánc is a jövőben!