Mamus csibéi: Mi is kipróbáltuk!

A nagymamák különleges főzési technikái lassan örökre eltűnnek. Nemcsak azért, mert nem marad utánuk recept, hanem például azért is, mert a fatüzeléses kályhán főtt szárazbableves csipetkéje még akkor sem lesz ugyanolyan ízű, ha a leves messzemenőkig hasonlít az övéhez. Nem beszélve arról, hogy az én Mamusom – hasonlóan a többi nagymamához – nem receptkönyvből főzött. Körülnézett mi van otthon, és abból hozta ki a legtöbbet. A legjobbat! Erre (többek között) én nem vagyok alkalmas. Ha találok egy receptet, ami jónak tűnik, kinyomtatom. Bevásárolok. Megsütöm. Ha jó lett, lefűzöm, és legközelebb is előveszem. Ha nem, akkor mindenféle megjegyzést fűzök hozzá. Pl.: legközelebb kevesebb cukor! Túl híg! Nem kelt meg! Lassabb tűzön tovább! Neki nem volt ilyesmire szüksége. Ősi ösztön dolgozott benne, úgy készült a sok finomság a meleg konyhában. A csibéket, még azon forrón porcukorba forgatta a zöld műanyag vajlingba, onnan ette ki a család. Az biztos, hogy zsírral készült, és nem használt hozzá tojást. A recept, ami éppen hogy megközelítette az övét, a következő: 60 dkg liszt, 25 dkg zsír, csipet só, 2 dl házi tej, 3 dkg élesztő, 2 teáskanál cukor, 1 evőkanál tejföl, vaníliás porcukor – beforgatni.

A tésztájában csak annyi cukor van, ami kell az élesztő futtatásához. Én kenyérsütő gépben dagasztottam, kelesztettem. Majd kinyújtottam, Mamus madaras formájával kiszaggattam. 180 C-fokon addig sütöttem, míg egy kis színt kaptak a csibék. Forrón porcukorba forgattam.

Bár külsőre olyan, az íze meg sem közelíti Mamusét. Az övé tömörebb, keményebb volt. Legközelebb variálok a recepten...