Erdély a legklasszabb hely a Földön – mondja a világutazó, Radics Tamás (galéria)

Nem akarom, de mégis sorjáznak a Jack Kerouac idézetek a fejemben, ahogy Tamás történetét írni kezdem. Ha út, akkor az Úton megkerülhetetlen irodalom, amiből soha nem lehet elég idézetet kívülről tudni. „A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.” A kortárs skandináv szerzők is előszeretettel írnak kalandvágyó főhősökről, olyan újkori "nomádokról", akik a saját útjukat keresve elvágják magukat a megszokottól, és szánt szándékkal „kivonulnak” a civilizációból. Akik a természetben találják meg azt, amit mi már régen elveszítettünk. Csodálattal nézünk a bátrakra, akik önmagáért az útért boldogok.

Radics Tamás világutazó, akivel utoljára (2016-ban) a Pireneusok spanyol oldalának első sikeres, magyar végigjárásáról, élményeiről, s ennek nehézségeiről beszélgettem hosszabban. Az akkori beszélgetés előtt, de már a sikeres trekking után egyébként Barcelonában, a reptéren „futottunk össze”. Mondhatni, hiszen épp csak, hogy távolról kiszúrtam a bakancsos utazót, majd elnyelt minket a Budapestre tartó gép. Mégis kicsi a világ? Ekkor egyébként 46 nap alatt 840 kilométert tett meg, és ezzel másodmagával végigjárta a Pireneusok gerincét. Azt hiszem mondhatjuk, hogy ott és abban a nyüzsgő reptéri pillanatban nagyon sokan indultak útnak, vagy tértek haza, de ilyen élményhalmazzal, csak ő gazdagodott. Igazi vállalkozószellemű világjáró, aki a kényelmes szállodákat gond nélkül cseréli a szabad égre, az olyan kihívásokat szereti, ahol a nehézségek igazából csak újabb történetek. Itthonról már a csonthártyáig bakancskoptatta láb emléke is megszépül. 

Ahogy a barátai szólítják, rada Székesfehérváron született, majd Velencén és Kápolnásnyéken élt. A Debreceni Egyetem ásvány és földtani tanszékének PHD hallgatója volt. A 35 éves geológusról anno így fogalmaztam: „Nem tartja magát hegymászónak, csak egy utazónak, aki imád hegyet mászni.” Amit pedig korábban passzióból űzött, már professzionális szintre emelte, hiszen hivatásos túravezető lett. 

Országokban gondolkodva egyébként nem jegyzi, hány helyen fordult meg a bolygón. Magashegységek vagy „egzotikus helyek” tekintetében inkább. - Úgy értem, hogy voltam például a Kilimandzsárón, a Kaukázusban, a Pamírban, vagy a Kis-Antillákon. Nekem a természetközeli helyek, a tájegységek csalogatóbbak. Illetve sok tájegység határterület, több ország is osztozhat rajta, vagy lehet annyira unikális is egy régió, hogy sokkal inkább nevezem meg azt, mint az adott országot, ahol található (például Erdély). Nem szeretek toplistázni, minden táj más minden évszakban. Vannak helyek, ahol sok minden tetszik, de élni nem tudnék ott. Vannak helyek, ahová szeretek visszatérni évente egyszer-kétszer, ilyen Görögország vagy Grúzia, de elég is ennyi belőle. Szerencsére sok helyre eljuthattam a világban. 

Hozzáteszi, persze, vannak még kipipálandó tételei a bakancslistáján.  - Ezeket két részre tudom osztani; vannak, amelyekhez még „fejlődni” kell, ezek technikásabb, vagy nagy tapasztalatot és alázatot megkövetelő magashegyek, expedíciók: például a Denali Alaszkában, az Aconcagua, és az Ohos de Salado Dél-Amerikában, vagy egy-két „könnyebb” nyolcezres Pakisztánban. Grönland keresztezés. A másik része pedig a „kíváncsi vagyok” kategória, ebből is sok van, de mindenképpen ide sorolnám Pápua Új-Guinea, Új-Zéland, Chile, Szibéria tájait – meséli, majd rögtön rávágja a miértemre, erre nem egyszerű válaszolni. 

- Egyrészt szeretem megnézni, hogy máshol hogyan élnek az emberek és hogy hogyan néznek ki. Szeretek ezeken a helyeken fotózni, és ezekről az élményekről beszámolni aztán itthon a nagyközönségnek a saját képeimmel. Azt is szeretem, hogy végre itt testközelből is láthatom, megtapasztalhatom azt, amiről az egyetemen tanultam. A magashegységekben a mászások és a hosszú trekkingek során pedig szeretem megélni az emberi apróságomat és halandóságomat a természettel szemben. Valamint függője vagyok a folyamatnak is: sátorállítás, főzés, nagytáska-cipelés, vízszerzés, elázás, fáradtság-érzés, felülkerekedés, tájban levés.

- Mit érzel, itt mik azok a történetek, gondolatok, melyek leginkább beleivódnak a közönségbe? Vannak tipikus kérdések, amiket mindenhol megkapsz? - kérdezem az előadások kapcsán. - Az emberek kíváncsiak a világra, és szeretik azt, hogy ha a jó képek mellé szakmai, gondolatébresztő és önreflex elemeket is tartalmaz egy ismeretterjesztő előadás. Ha egy látásmódon keresztül mutatod be az adott helyet, az egészen másképpen hat, mintha csak leadnád a Wikipédiát. Lelkesekké szoktak válni az emberek, és elárasztanak mindenféle kérdéssekkel, vagy saját történetekkel, emlékekkel.

Persze utazás és utazás között is van különbség. Legutóbb Afrika tetejét hódította meg, a Kilimandzsáró csúcsáról "köszönt be". Vajon innen milyen emlékeket visz tovább?  - Ezen az úton túravezetőként voltam jelen, ilyenkor nagy felelősség van rajtam. Nem tudom elengedni magam a program alatt, mert figyelnem kell arra, hogy az úttal és az emberekkel minden rendben legyen. Persze csodálatosan egzotikus környezetben vagyok, mászhatok, és azt csinálom részben, amit szeretek, de ez inkább számít munkának, mint egy klasszikus értelemben vett magashegyi trekkingnek a barátokkal vagy a mászótársakkal. Itt a túra hangulata az, ami mélyen belém vésődött. Elindulsz a Kili lábától az esőerdőben, daloló teherhordók tucatjával, más-más országból származó túrázókkal, és végigvonulsz a hegyen hat nap alatt, egy célt követve: hogy épségben megmászd a Klimandzsárót. Közben sátrazol, elázol, leégsz, mászol, ereszkedsz, kajálsz, sokat iszol, beszélgetsz mindenkivel és nem zavarnak be az otthoni dolgok, kötelességek – meséli, majd egy kommersz, talán naivnak ható képet "vetítek" elé. 

Szerintem a legtöbb embernek magasztos elképzelései vannak arról, milyen érzés lehet átverekedni magunkat egy hegygerincen, milyen emelkedett, szenvedélyes ünnepélyességet  érezhet a főhős, miközben ilyen magaslatokat hódít meg...Van-e egyetlen időpillanat, ami örökre az elmédbe ég?  - A csúcsra érés során nem szokott különösebb euforikus érzésem lenni – válaszol rada, sokkal racionálisabban, mint ahogy képzeltem. - Az még csak félút, onnan épségben le kell még jönni, aztán lehet boldognak lenni. Párszor előfordult már velem, hogy sírtam a csúcson, vagy az előtt, amikor már tudtam, hogy el fogom érni. De ez inkább azt jelentette, hogy felszakadtak bennem azok a dolgok, amelyek a tervezés, szervezés során értek és elnyomtam – magyarázza a kevesek által megélt érzést, s bólogatok, mintha valóban érthetném. Csak elképzelni tudom, mi minden „szakad fel” egy emberben 5895 méteren. 

Persze egy földrajzi hely milyenségét, karakterét nem csak a természeti értékei és az épített örökségei határozzák meg, hanem nagy mértékben az emberek is. - Mi a tapasztalatod, általában, hogy fogadják az "idegent"? Hol érezted magad a leginkább "otthon" és hol szereztél ezzel kapcsolatban negatív tapasztalatokat? - kíváncsiskodom tovább. 

-  Az esetek nagy részében nagyon kedves emberekkel találkoztam. Grúziában a vendégszeretet majdnem olyan, mintha a székelyföldi barátokhoz látogatna el az ember. Ugandában vagy Tanzániában könnyen barátkozhatsz a helyiekkel, általában beszélnek angolul, és leszólítanak az utcán, hogy megkérdezzék, hogy vagy, vagy hogy hogyan tetszik az országuk. Negatív tapasztalatom tényleg kevés van az emberekkel. Marrakesh arab belvárosába nem szívesen megyek el. Egyáltalán nem tudok azonosulni az ottani „tukmálós” emberekkel, de azt fontos leszögeznem, hogy ők sem rosszindulatúak, csak pofátlanul rámenősek – meséli Tamás, majd így faggatom a tapasztalt vándort: - Mégis mik azok a legkülönlegesebb, ismeretlen szokások, melyekre leginkább rácsodálkoztál? - A kelet-Afrikai országokban az emberek jelentős része „kirakat keresztény” vagy „kirakat muzulmán”, a valóságban pedig a mai napig is inkább a törzsi szokások és hagyományok a meghatározók. Léteznek tabuk, varázslók, gyógyszeres emberek, tyúkvérben jóslások, poligámia és még sorolhatnám.

Ahogy említettem Radics Tamás hivatásos túravezető, így hát legtöbbször nem színtisztán a saját maga szórakoztatására kel útra. Ezek leginkább teljesítménytúrák, nem a legtipikusabb desztinációk. Felmerül a kérdés, vajon miért indulnak el sokan - sokszor laikusként akár veszélyesnek is gondolt – a vadabb tájakra? 

- Elég széles a spektrum, de van egy elméletem – válaszol Tamás. - Ha valakiről kiderülne, hogy halálos beteg és van még hátra fél éve az életéből, akkor valószínűleg az egzotikus helyre való utazás, vagy olyat csinálni, amit eddig nem mert kipróbálni, is rajta lenne a bakancslistáján. Szóval azt gondolom, hogy utazás mindenkiben benne van, és vannak, olyanok, akik szeretnék megpróbáltatni magukat és a világ olyan helyeit is látni, vagy olyan dolgot csinálni, amelyhez bizony nem vezet könnyű út. De sokan jönnek úgy is ezekre az utakra, akik csak egyszerűen ki akarnak szakadni a hétköznapokból, töltekezni szeretnének a természetben, vagy éppen ismerkednének, élményekre vágynak, vagy figyelemre. Az a tapasztalatom, hogy minél nehezebb és hasonszőrűbb egy túra, annál jobb fejek és tapasztaltabb emberek jönnek össze. Az is számít, hogy ki a túravezető egy túrán, mert az utasok, ha szeretik őt, akkor könnyebben hallgatnak rá, a nehezebb témákban is. Mindenféle tapasztalatom volt már, és előfordult, hogy tévedtem is egy-két esetben, de egy komoly mászás során a biztonság a legfontosabb és az elsődleges szempont. Szóval előfordult már velem, hogy keményen oda kellett csapnom az asztalra és azt mondani, hogy ezt most inkább ne. Volt olyan is, aki ezt nem értette meg, de miután belevezettem egy nehezebb mászós szakaszba, belátta. Igaz elment vele 2 óra, de legalább nem esett baja, mi meg fejlámpával lejöttünk a csúcsról a nap végén.

„Mi vár rám abban az irányban, amelyet nem választok?” A beszélgetés végére hagyom a kérdést gyökérnövesztésről, állandóságról és otthonról. Lételemed, hogy mozgásban légy? - fogalmazom meg statikusabb perspektívából a kérdésemet.   - Szeretek úton lenni, de szeretek hazaérkezni is a szeretteimhez és a barátokhoz. Nem tudnék egyfolytában úton lenni, mert az eléggé megterhelő, és könnyen kiéghet az ember. Az egyik életcélom, hogy életformaként tudjam még sokáig művelni a „természetben levést”. Szerintem én megtaláltam magam ebben a szakmában, szeretnék még sokáig foglalkozni a túravezetéssel, de az utóbbi idők tapasztalatai, gondolok itt a Covid miatti lezárásokra, megtanított arra, hogy érdemes több lábat növeszteni. De a fő irány továbbra is az utazás, ismeretterjesztés és a fotózás.

(A képre kattintva lapozható galéria érhető el)

Még egy világutazónak is a legfontosabb megérkezése, a hazaérkezés. - Két helyet tudok mondani, ahová mindig jó megérkezni: az egyik Magyarország, ahol élek, a másik pedig Erdély, amely szerintem az egyik legklasszabb hely a földön! - zárja Tamás, aki ahogy ezeket a betűket írom, már Kuala Lumpurból jelentkezik a közösségi oldalon, sőt, mostani beszélgetésünk képi illusztrációit is már Malajziából kapom meg. Ismét nyakába vette a világot. Minden a háta mögött, minden előtte. „De nem számít, az út az élet.”