Mily kíméletlen itt a rend! Bemutatták a Vihart

A szót is, hogy  barátocskám, hányféleképpen  lehet kimondani. Például gúnyosan, lesajnálóan, parancsolóan, és nagyon ritkán kedvesen. Nézzük ezt a darabot, és arra gondolunk, hogy miket tud, nagy ravasz   ez az Osztrovszkij, az Alexandr Nyikolajevics.  A rendező, Valló Péter  szerint  az egyik legjobb dráma ez, amit  valaha papírra vetettek, a  színháztörténet igazi remekműve,  és mi  az előadás végére  és utána rájövünk, hogy miért is mondta ezt.  Mindez pedig annyit jelent, hogy egymásra talált a szerző műve  és a Vörösmarty Színház társulata. (Az előbbieket  a csütörtöki, bársonyszékes előadás  alapján állíthatom, s nyilván a tegnapi premierre még jobban összecsiszolódtak a részletek.)

Többrétegű, összetett dráma a Vihar,  és ezek a rétegek  szépen  meg is mutatkoznak a nem egészen két és félórás előadás  során.  A generációk  harca, az idősek és fiatalok konfliktusa,  a zsarnokság és szabadságvágy,  a konzervativizmus és lázadás,  a képmutatás és őszinteség mind-mind bennefoglaltatik, szinte minden, amit a barkochbában elvont fogalomként  feladnak. Szerencsére - és ez mutatja Osztrovszkij írói nagyságát  - mindezek kifejezetten  jól kitalált karakterekben, párbeszédekben  jelennek meg,  ráadásul a szerző egy nagyon szép, de kezdettől halálra ítélt  szerelmi történetet is beleírt  a Viharba.  Miután  kortól, helytől független, mindenkor érvényes konfliktusokról van szó, a rendező nem hangsúlyozta túl, vagy inkább elfelejtette, hogy 1859-ben íródott és játszódik a történet. A jelmezek  inkább a közelmúltat vagy mát idézik, és az egyszerű, de nagyon funkcionális díszlet - Valló tervezte  - is az időtlenséget, a mese örök érvényét  hangsúlyozzák.

Erőteljesen, már-már kíméletlen következetességgel és erővel  menetelünk a darabbal és a színészekkel a drámai vég felé, miközben olyan kérdésekkel szembesülünk, hogy mit tartsunk meg vagy hajítsunk ki a múltból? Hol van az a pont, amikor már nem adható fel a személyiség?  Meddig hódoljunk be a  zsarnoki ideológiáknak, szokásoknak.  Ismerős kérdések, ugye?  És hát mindenkinek megvan a maga keresztje - no,  nem abban az értelemben, ahogy  Kabanova és Gyikoj egymást nevezi. Illetve, abban is.  Nem vitás, kíméletlen itt a rend, ahogy az előadásban el is hangzik. Ne tessék megijedni,  az  említett nagy kérdések,  ellentétek nem papírízűen, szólamszerűen jelennek meg. A darabból nem hiányoznak a komikus,tragikomikus  jelenetek, dialógok,  Osztrovszkij a kíméletlenségig őszinte, gyakran gunyoros is   szereplőivel, ugyanakkor esendőségüket  is bemutatja. Valló pedig  igazi  profi, nagyon jól "pendlizik"  a  humor, irónia és a dráma között, miközben  mindvégig érezhető a sztori feszültsége. 

A  színpadot  rozsdásra színezett   vaslemezek tagolják, egyszerre jelképezve az elkopott  világot, illetve a külvilágban és a lelkekben dúló vihar időtlenségét. Középen  emelkedő visz fel a jelképes folyópartra.  Az állandóan mozgó  díszletelemek között, alatt játszanak, élik meg  szerepüket a színészek. Négy új arcot láthatnak a fehérvári nézők. Illetve dehogy is! Kabanovát ugyanis a  Kossuth-díjas  színésznő, Almási Éva  alakítja, gazdag pályafutása összes  tudásával.  Visszafogott, mégis  rendkívül erőteljes alakítást mutat be,  egy olyan asszony szerepében,  aki mindent megtesz  a régi rend védelmében és a fia szeretetéért.  Méltó társa  Tamási Zoltán, aki Gyikojként szintén  az idősek, a konzervatívok értékrendjének fanatikus védelmezője. Már-már megszállottként embergyűlölő,  ugyanakkor  nagyon is esendő. Tamási jól érzi az arányokat. A két  fiatal szerelmes a kaposvári színházi egyetem hallgatója.  Tolnai Hella  (Katyerina) már most több, mint ígéretes tehetség. Levegője van a játékának,  el tudja hitetni a bűnbeesés, csalás  és az őrült szerelem között  őrlődő nő vergődését.  Lakatos Máté (Borisz)  itt-ott még megilletődöttnek  tűnt, főleg a monológoknál. A dialógokban meggyőzőbb, erénye, hogy  laza tud lenni.  Az anyja  zsarnoki szeretete  alatt egyéniségét  teljesen elvesztő, feleségét  bűne ellenére is szerető  Kabanovként Quintus Konrád a mozgásával is jól jellemzi a karaktert. Bakonyi Csilla (Varvara)  az utóbbi idők talán legjobb  teljesítményével rukkolt elő a  túlélésre törekvő, lázadó lány alakjában.  Ő az,  aki  ott tudja hagyni  a fojtogató környezetet. Vele tart szeretője, Kudrjas: Csizmadia  Gergelynek  jól  áll az életrevaló, élni tudó, őszinte   figura. Kozáry Ferenc (Kuligin)  szokás szerint pontos  alakítást nyújt  a tisztességes, élni szerető, őszinte gépész-feltaláló  bőrében.  Akárcsak Zsurzs Kati:  Feklusaként egyszerre szánnivaló,  kedveskedő és  számító.
A bársonyszékes közönségnek tetszett az előadás.  Amikor beszélgettünk, Valló Péter remélte, hogy így lesz. Hogy a fehérváriak fogékonyak lesznek  egy ilyen fajsúlyú darabra is. Így lett, és erről persze a rendező is tehet.