Ismeretlen magyar hősök

Néhány napja, január 12-én országszerte emlékeztek  az  áttörés évfordulóján, így történt ez  a székesfehérvári Szent István Művelődési Házban is, majd láng lobbant fel hazánk első  doni emlékhelyén, a Pákozd és Sukoró közötti kápolna mellett.
-  Ezeken az ünnepségeken még mindig kevés szó esett a székesfehérvári Szent István gyalogezredről, a még élő hősökről és azokról, akik a háború után a fehérvári temetőkben találtak örök nyugodalmat - állítja  Jobbágy Antal nyugállományú ezredes. Sírfeliratok emlékeztetnek a doni harcokra és az ott hősi halált halt vitézekre. Sok ezren veszítették életüket, sokan  hiába várták vissza az apát, a fiút, a férjet. Rájuk emlékeztetnek a sírfeliratok.  Meghalt Oroszországban, olvasható több helyen is   a székesfehérvári  temetőkben. Ismerjük a neveket:   Fiáth György vezérkari százados, Rekoska Rudolf tüzér főhadnagy, Kőszeghy Gyula főhadnagy. A világháborúban harcolt, de meghalni visszatért a városba vitéz Hollósy-Kuthy László altábornagy, Almásy Tibor dandártábornok, Ferenczy György ezredes, Kálmán László repülő ezredes. És sok-sok altiszt, honvéd. 

 
Jobbágy Antal az egyik  legsikeresebb katonáról, Hollósy-Kuthy Lászlóról beszél, aki 1896-ban született, és a császári-királyi műszaki katonai akadémia  elvégzése után az olasz frontra került az első világháborúban. Olasz hadifogságba esett, hazatérése után különböző műszaki beosztásokban a Nemzeti Hadseregben szolgált.  Az 1920-as években került a székesfehérvári vegyesdandár   parancsnokságára,  akkoriban nősült meg.  A második világháború idején a kecskeméti 13. hadosztály parancsnoka lett, és ott volt a Don partján. Csapata nehéz körülmények között harcolt a túlerővel szemben, és utolsóként hagyták el a doni állásokat.
 Osztrogorszknál  az oroszok bekerítették a hadosztály csapatait, de többnapos kegyetlen harcok után   január 20-án  kitörtek a szoros gyűrűből,  és egyesültek a 2. magyar  hadsereg többi egységével. A 13 ezer fős hadosztályból csak 4800-an tértek haza.
 Később  az erdélyi 25. gyaloghadosztályt irányította, és legfényesebb katonai sikerét a tordai csatában érte el, ahol a támadó orosz csapatokat egy teljes hónapig feltartóztatta.
Altábornaggyá léptették elő,  megbízták a III. hadtest parancsnoki feladataival, és a Kárpátok védelmével. Az események menetét ő sem tudta megváltoztatni,  családjával Németországba menekült, és amerikai fogságba esett.  Visszatérését követően ellenőrizték. Nem bántották, de  elküldték  a honvédségtől, lakásából  kitették. Alkalmi munkákból élt, majd raktárosként, éjjeliőrként tartotta  el  a családját. A kitelepítést sem kerülhette el, 1951-től 1953-ig egy távoli faluban kapált, szedte a répát.  Az apósához költöztek vissza Fehérvárra, ahol  segédmunkásként dolgozott a KPM Közúti Igazgatóságán.  Nyolcvanhárom évesen, 1979-ben halt meg,  csendben, családi körben temették el. Fia és két unokája ma is a megyeszékhelyen él.
- Székesfehérvár katonaváros volt mindig. A török idők, a szabadságharc, az első világháború hőseit   ünnepeltük, és  szobrokat állítottunk nekik. A második világháborúban harcolt vitézeket a háború után elfeledtük. Talán eljött az ideje annak, hogy őket is hősként ünnepeljük, és kegyelettel emlékezzünk rájuk. Fehérvár  ebben az esetben is kezdeményező: régi, már nem gondozott, árva sírokat  örökbe fogadott egy-egy katonai szervezet. Az iskolákban pedig katona-történeti órákat tartanak, hogy a fiatalok is megismerjék a hőstetteket, a  hazáért vállalt felelősség nagyszerű példáit -  jelenti ki Jobbágy Antal, aki tovább kutat a fehérvári temetőkben.