Halálosan nagy ábránd

 Miért van az, hogy a darab végén elhangzó "úri" ígéretek hallatán zavart nevetést hallottam a Vörösmarty Színház nézőterén?  Azt, hogy sokan pillantgattak-e felfelé, azt nem tudom,  habár nyilván voltak többen, akik arra gondoltak, hogy sűrű ígéretekkel tele volt és van  az a bizonyos (zsinór)padlás.  Sajnos abban sincs  ma már különösebb meglepetés, hogy    megoldatlan életük,  kilátástalan helyzetük miatt  egyre többen hiszik azt, hogy nincs más: a végső és egyetlen megoldás a halál. Az öngyilkosság. Az ön- és környezetpusztítás.   Így aztán akad néhány kor-  és kórjelenség, ami felfedezhető Tasnádi István: Finito  című  komédiájában,  amelyet, ha emlékezetem nem csal, 2007-ben mutatott be az Örkény Színház. Legutóbb  pedig  Fehérváron állították színpadra, az elmúlt hét péntekjén volt a darab premierje.

Folytassuk egy idézettel: "Blondin Gáspárnak nincsen életkedve, Sötét szobában  gubbaszt, mint a medve, Nem kocsmázik, nem kertészkedik, Kidobta mind a  pingpong-érmeit, Főzeléken él, feltét se kell neki, Sótlan, mióta munkanélküli."  Mindebből nem csupán a szikár alaphelyzet derül ki, de az is, hogy Tasnádi verses  komédiát írt, azaz  rímekbe, kötött formába csomagolt monológot és párbeszédet.  Kétségkívül   derűs pillanatokat szerez  az  időnként  eltúlzottan választékos  szavak keverése a  kevésbé fennkölttel, például a ló nemesebb szervével, máséról nem is beszélve,  de a mutatvány nem mindig sikerül.   A  forma időnként nem meg- vagy elemeli az előadást, hanem  bohózatba fullasztja.
  Vállaltan Nyikolaj Erdman  orosz szerzőtől vette  át az ötletet  Tasnádi.  Vehette volna mástól is, hiszen azt, hogy mire mozdul rá a média, miben látnak lehetőséget  politikusok, celebek, nyomorult és megnyomorodott rokonok  ebben a szép új világban,  azt  többen feldolgozták már. Meg aztán nap mint nap tapasztaljuk is. Ezért  már-már  természetesnek vehető, hogy   Blondin, a 44 éves gyermektelen nagyábrándi lakos, egykori húsüzemi dolgozó élete  senkit nem érdekel,  halála viszont  kapóra jönne sok mindenkinek. Gáspár tehát eladja a halálát. 

A helyzet és a fordulatok abszurditására alapozza rendezését Hargitai Iván  is, aki a keretbe foglalt, kötött,  valószerűtlen  nyelv és a földhözragadt realitás párhuzamával-ellentétével  próbál   idézőjelbe tenni,  távolságot tartani, szórakoztatni. Nem  mindig sikerrel, de a rendező mentségére legyen szólva, a darab egyenetlenségeinek, szerkezeti problémáinak rovására írhatók a  kevésbé ütős percek. Mindvégig úgy éreztem, hogy a   sztori meglehetősen soványka,  a történet  egy-másfél órára elegendő csupán,  és nem bő lére eresztett két felvonásra.  Ráadásul az a furcsa helyzet áll  elő, hogy a túlírt második felvonás a színpadon mégis egységesebbnek tűnik, mint az  érdekesebb,  de  kissé  széteső első etap. Ám a közönség láthatóan  elégedetten figyelte a produkciót, részben, mert   az előadásbeli stábhoz hasonlóan   kívülállóként kukkolhatott, és értékelte  az aktuális áthallásokat, másrészt méltányolta  az előadásba fektetett munkát. Hargitai  azokra bízott fontos szerepeket, akikkel az Édes fiaimban  már dolgozott.  Tűzkő Sándor  (Blondin Gáspár)  a maga természetes módján hozza a  figurát, problémáit, öntudatra ébredését és kijózanodását. Závodszky Noémi (Blondinné, Vali)  ismét pontos,  ha kell slampos, ha kell, ragyogó nő.  Nyilván az abszurd  fokozása miatt, játszik asszonyszerepet Kozáry Ferenc. Ő az egy tömbből faragott anyós. Bata János (a polgármester), Kelemen István  (a költő), Fehérvári Péter (a rendőrőrnagy), Juhász Illés (Misi szomszéd), Hernádi Szabolcs (Pál), Bakonyi Csilla (a popdíva) érzik a műfaj ritmusát. Váradi Eszter Sára (riporter) lehetne még egy fokkal bájolgóbb,  külsőségesebb.
Nos, a szerintem túlértékelt darabból végül nézhető,  nagyobb  részt élvezhető előadás született. Ez is valami.