Jól sikerült előadással rukkolt elő a Vörösmarty Színház az évad elején

Segíteni akartak szegény (gyáva?) Oroszlánnak,   hogy kötéllel kihúzzák a  bűbájjal, pardon, búbájjal megfertőzőtt   Pipacsok közül, melyek öntudatlan álomba ringatták hőseinket. Persze megint a   gonosz boszorkány tehet mindenről, a Nyugati, így  hát kedves kis és nagy  barátaim, nem árt, ha vigyázó  szemeinket bizony arra vetjük.

Miután láttam az Óz, a nagy varászló jelmezes próbáját, arra   gondoltam, hogy   egészen   pici gyerekeknek talán még nem való  a mesének ez a legújabb verziója.    Kell  néhány évecske, hogy  ha nem is minden utalást megértve , de   java részét azért felfogva élvezhessék az egyébként  már most kimondom  élvezetes és szórakoztató darabot. Ráadásul  a fehérvári  előadás  nem rövid, szünettel együtt bizony bő két és fél órára rúg.      A szombati premieren kezdetben mintha beigazolódtak volna sejtelmeim, mert mögöttem egy-két nyűgösebb  gyerekhang   arról tanúskodott, hogy tulajdonosa   kicsit tán sokallja a zenét, a hangerőt,   a látványhoz is hozzá kellett szoknia.   De aztán telt-múlt az idő,   és érezni lehetett, hogy a   színészek-táncosok ott, a színpadon és a színpadra állítók,  a színpadon túl   szép  lassan a hatalmukba kerítik  a gyerekeket és a szülőket  egyaránt.   Mert hiszen a  híres mese lelke   megmaradt.  Silló Sándor  rendezőnek természetesen igaza volt, amikor  azt mondta nekem, hogy mint minden jó mese, ez is a felnőtté válásról szól.   Azt már én tenném hozzá, hogy  nem feltétlenül fizikai értelemben, hanem inkább a  lélekben, belátásban, bölcsességben, már  ha feltételezzük, hogy  a (jó) felnőttek rendelkeznek ezzel.   No meg a barátságról, az egymásért való kiállásról és hasonló erényekről.    Az is kiderül, hogy eszet (észt),  szívet és bátorságot    csak úgy nem lehet  ajándékba kapni. Azok vagy vannak vagy nincsenek. A  Madárijesztő, a Bádogember és az Oroszlán  nem  tudják, hogy     bennük megvannak ezek az erények, de bizonyítják,  amikor a tettekre kerül a sor.

A mai fülhöz igazította Silló a szövegkönyvet és Ferenczi György  a zenét.  Utóbbi színvonalas és  változatos, és   arra is jutott figyelem, hogy   egy-két dallamfoszlány erejéig felidézzék   az  1939-es   amerikai film  híres muzsikáját, Herbert Stothart és Harold Arlen  szerzeményét.  A tisztelgésen túl azonban  másként szól ez a mai zene és   tényleg szinte minden műfaj  kedvelője    megtalálhatja benne a magáét.   A rendező elárulta, hogy a    dalokat  és a szövegeket tulajdonképpen a  színészekre írták, így a bennfentesek akár   egy-két magánjellegű utalást is felfedezhetnek.   Arról nem is beszélve, hogy sok az áthallás, a   mai  kor  emberének szóló utalás. Sőt,   egy-egy   sor erejéig rég ismert slágereket  idéznek fel, amely elsősorban persze a   nagyobb gyerekeknek, azaz a felnőtteknek jelent valamit.  Mert ez bizony családi musical, zenés mesejáték,   amelynek bizonyos részleteit a szülők biztosan  elmagyarázzák a  gyerekeiknek.     Számos meglepetést,  szellemes  ötletet beleszőttek az előadásba, s akad jónéhány   ironikus  szócsavar is.  A Nyugati  boszorkányt kiválóan alakító Závodszky Noémi  például kifejezetten hálás lehet   a neki írt   mondatokért, de a sok  jelmezben,  figuraként visszatérő Csizmadia Gergely  sem kesereghet.   

  A többiekre sem lehet panasz, érezhetően  Stelly Zsófia (Dorka), Fehérvári Péter (Madárijesztő, Mad), Buch Tibor (Bádogember, Bad), Bata János (Oroszlán, Orosz)  Váradi Eszter Sára (Északi és Déli  boszorkány, Emmy néni),  Keller János (Totó kutya), Kozáry Ferenc (Óz, Komédiás), Juhász Illés (Mumpic és Nyugor miniszter, őr, Henry bácsi)  is élvezték, hogy belefeledkezhetnek a játékba. A stilizált, jól funkcionáló díszletért Bátonyi György,   a kitűnően sikerült jelmezekért Juhász Kati, a koreográfiáért Kováts Gergely Csanád  dícsérhető.  Az egy-két bakit   írjuk a premier izgalmának számlájára, a  dramaturgiai döccenők pedig nem  rontanak igazán sokat az összességében  kedves, szerethető, előadáson.