Vendéglátással telt az élete - Rucz Jánosné mindig újdonságon töri a fejét

Vajta felé tartunk, Fejér megye déli csücskébe. A táj szép, de a néprajzos, s falukutató előtt még hetven évvel is világosan látszik, hogy az egykori uradalmi birtok másként fest ma is, mint a megye északi fertálya. Ütött-kopott kastélyok, kúriák, parasztházak, téglaoromzatos, s ma is szívet dobogtató szépségű falusi hajlékok mesélnek némán a múltról - mellettük persze az elmúlt félévszázad, s a hepehupás rendszerváltó két évtized nyomai.

Rucz Jánosnéról meglehetősen érdekes információk birtokában eredtünk útnak, s nem csalódtunk. A fürdőjéről, pontosabban inkább gyógyvizéről nevezetes Vajtán élő hölgy falusi turizmussal foglalkozik, a hagyományos falusi porta minden kellékével fogadja a vendégeket azon a helyen, ahol született. Meg az apja, meg az öregapja született. Na, jó, Irénke tett néhány kitérőt, s a régi ház mellett az ő beruházásai is megtalálhatók, nem beszélve élénk és dinamikus egyéniségéről. A legnagyobb szenzáció az, hogy vadászengedéllyel bíró vadász, az ehhez dukáló puskával, s az öltözékkel, amit csak hosszas rábeszélésre ölt magára.
- Kinevetnek! - szabódik, amikor unszoljuk, hogy a bőrkalap és a vadászmellény illik hozzá. Csak akkor egyezik bele, hogy lefotózhatjuk benne, ha megígérjük,  az ősökről feltétlenül írunk. Mert kifogyhatatlan a családi históriákból, s szerinte ők adják ma is erejét, kitartását. Mert tervei, céljai vannak, mindig valami újdonságon töri a fejét.
- Nem titkolom, miért tenném, hogy 1936. október 6-án születtem itt, Vajtán. Édesapám már öreglegénynek számított, amikor elvette édesanyámat, Gál Máriát, a szomszéd megye Pálfa faluja kocsmárosának lányát. Csitították, hogy nem illik kiabálni, mert gyászol az ország. Meghalt Gömbös Gyula miniszterelnök. De ő csak boldogan harsogta, hogy lánya született  -érzékenyül el a pergő beszédű, fürge mozgású, koránál feltétlenül fiatalabbnak tűnő Irénke.

S tagadhatatlanul beszédes barna fotográfiát tesz maga elé, hogy a regénybe illő família egy-egy fejezetét megidézze. A képen három széparcú, jó kiállású férfi 1912 tájékáról, szemre érzékelhető finom anyagú és divatos, korabeli öltözékben, kalapban, nyakkendőben. Pedig nem valami gazdag ficsúrok, hanem amerikás magyarok Vajtáról, ahogy nevezték azokat, akik szerencsét próbálni és pénzt keresni vágtak neki a tengerentúlnak, majd hazatértek. Így utazott el Irénke nagyapja, Márkus István, s két fivére, Péter és József az ohiói Akronba, ahol sóbányában keresték kenyerüket. Illetve a jó amerikai dollárokat! Hazajöttek, s István az akkor vásárolt telken, ahol Irénke és Teréz húga ma is lakik, házat épített. Áll ez az otthon, ide született Irénke szintén István névre keresztelt édesapja, aki az említett pálfai kocsmáros gyönyörű lányát vette el - erről is képek tanúskodnak. Irénke mellesleg Horthy Miklóst is látta gyermekkorában Vajtán, bár erről csakugyan nincs fényképe, de memóriája igen megbízható. S ha mesél, életre kelnek a szereplők. Közben tüsténkedik, kávét főz, majd ételt melegít, amit maga főzött. Falusi gazdasszonyként hasznosítja melegkonyhás szakmai tudását, amit elsajátított, s amelyből aktív éveiben élt. Az aktív szót idézőjelbe tenni muszáj, hiszen most is aktív, éppen ottjártunkkor sütötte meg élete első, maga kovászolta-dagasztotta kenyerét, a 83 éves sárbogárdi néni útmutatása alapján.
- A háború után a kisbirtokos édesapám nem lépett be a téeszbe, de kevés földje miatt végül nem bántották, csak a beszolgáltatást nyögte - sóhajt Irénke, s ismét visszalépünk az időben.  - Nem akartak taníttatni engem, azóta is mondom, hogy én parasztleány vagyok, de az iskolaigazgató rábeszélte a családot. Kilencen végeztünk azon évben Vajtán a nyolcadik osztályban, s Keszthelyre kerültem mezőgazdasági technikumba és kollégiumba. Sokat sírtam, mert csúfoltak. Hogy stampedlinek mondtam a kis pálinkás poharat. Ilyenekért. Érettségi után a Tolna megyei Gyönkre helyeztek a tsz-irodára, ott ismertem meg a leendő férjemet, Rucz János hentest. Őket a felvidéki Peredről telepítették át. 1955 novemberében esküdtünk, s 1964-ben költöztünk Siófokra.

A balatoni városban vendéglátósnak szegődtek, Irénke 32 évig lakott ott. Két fiuk született, Attila és Csaba, ők ma is vendéglátósok, de mint kiderült, ez sem véletlen.
- Az én családomban minden generációban többen foglalkoztak kocsmáltatással - mondja Irénke,  szakmai büszkeséggel. Ért a borokhoz, süt, főz, rétesének híre van, a vadételek készítésében meg éppen jeleskedik. S most két páva várja  a mélyhűtőben, hogy ínyencségként feladja valamely vendégseregnek, bár ez nem jellemző hús azért a háztartásban.
- Egy viharos éjszakán a szomszéd kutyája ölt meg egy pávakakasomat, s egy -tyúkot,  megtérítette a kárt. Nem olcsó mulatság, a két madár  úgy hatvenezer forintot kóstált!
A vajtai portán ugyanis mindenféle háziállat megtalálható, igaz, a tehenet eladta Irénke. Pedig nem mindennapi látvány volt, amint a városi hölgyek piros műkörömmel húzogatták a derék jószág tőgyét  a falusi turizmus egyik izgalmas programjaként.
- Siófokon sokat dolgoztunk, éttermet vezettem. Sajnos, a férjem fiatalon elvesztettem, nem tudta legyőzni a halálos kórt  - felhősödik el Irénke tekintete. Tíz évi özvegység után kereste fel őt első  diákszerelme, akivel tizenöt évig éltek együtt. Második esélyként. Sajnos, ő is meghalt néhány éve.
- Vele vágtunk bele a falusi turizmusba - vezet Irénke tovább sorsa útján. - Hazajöttünk, házat építettünk, szőlőt telepítettünk, még cukrászdát is építettünk. Sajnos, azt azóta bezártam, most vendégházként működik. A válság a mi vidékünket méginkább sújtja - bólogat a gazdasszony, aki nem adja fel. Visszatérő vendégek kopogtatnak be hozzá, szüreti mulatságokat tartott, bortermelők gyűlnek össze. Irénke fehér zweigeltje ezüstérmet nyert az értékelésen.
- Édesapám vadász barátja vitt magával nyolc-tízéves kislányként a hajtásra, én azóta szeretem azt a hangulatot. 1991-ben kaptam meg a vadászengedélyt, az első vadkacsa vadászatomon csak úgy találomra lőttem a vízbe, s eltaláltam a madarat - kacag.
Közben kiengedjük a kedves német  vizslát, s rávesszük Irénkét, hogy vegye csak fel azt a kalapot!