Van újjászületés: a drog, a nyomor rabságából tört ki a lelkipásztor

- Visszanézve sokszor nekem is furcsa, milyen utat jártam be - idézte fel a kezdeteket a velencei alapítású segélyszervezet megálmodója és vezetője, Szenczy Sándor. - A szó klasszikus értelmében küzdelem, harc, nyomorúság, szenvedés volt az osztályrészem úgy, hogy közben sokszor nem is így éltem meg. Tizennégy éves koromban a szüleim elváltak és nem nagyon fértem, nem is nagyon akartam beleférni az elképzeléseikbe. Rájuk vágtam az ajtót, és otthagytam őket. Jöttek a bulik, az alkohol, a kábítószer, sok gondot okoztunk a városnak és  a rendőrségnek.
Egyedül annak köszönhető, hogy nem rúgták ki az iskolából, hogy akkoriban sakkozott, és az ország tíz legjobb játékosa között volt.
- Tinédzserek voltunk az öcsémmel, amikor a szüleink új családot alapítottak, és új életet kezdtek. Emberileg teljesen  érthető, hogy a kapcsolataikra koncentráltak. Elvileg mindkettőhöz mehettünk volna, mégis idegennek és kívülállónak éreztük magunkat abban az új helyzetben. Másik oldalról tinédzserként a kortárs közeg egyre fontosabb volt, egyre nagyobb tekintéllyel bírt. Nyitottak voltunk a világra, érdekelt minden új, izgalmas dolog. Magával ragadott az underground kultúra. A Kontroll csoport, a Neurotic, a Balaton, a Bizottság zenéje. Vagonokban, feltört lakásokban, lépcsőházakban éltünk. Ebben a közegben az ember  hamar találkozott a droggal, és az alkohollal.

Eleinte csak gyógyszereket szedtek az ital mellé, a tablettákat követte a füves cigi. Innen aztán egyenes út vezetett a keményebb drogokhoz.
- Hatalmas kegyelem, hogy engem közben bevittek katonának, így nem jutottam tovább a könnyű drogoknál. Ott aztán elég egyszerűen leszokott az ember, hisz a népköztársaság hadseregében aligha juthatott volna anyaghoz. A katonaság alatt aztán megismertem Istent, s ez radikális változást hozott az életembe. Leszerelés után már nem volt szükségem az anyagra, a megtéréssel egy egészen más élet vette kezdetét. Azt hittem, ezzel a hátam mögött hagytam az anyagos múltamat. De néhány év múlva szembesülnöm kellett azzal, hogy amíg én kiszálltam, újat kezdtem, addig a három évvel fiatalabb öcsém, akinek én adtam a kezébe az első füves cigit, már masszív anyagos volt. Kemény drogokon, heroinon élt, és csak önmaga árnyéka volt. Kétségbeesettnek és tehetetlennek éreztem magam. Évek teltek el ebben a bizonytalanságban.
Az imádságon kívül nem sok mindent tehetett az öccséért. Aztán az ő életében is eljött - igaz, másként - az a pillanat, amikor, ha kényszerből is, de lejött az anyagról.
- Másfél éve tiszta volt már, de tudtam, ha nem találkozik Istennel, nem lesz képes megállni, nem lesz képes újra felépíteni az életét. És 2001 tavaszán az öcsém is találkozott Istennel. Újjászületett. Így történhetett meg, hogy ma közösen szolgálunk a Baptista Szeretetszolgálatban, hogy mi segíthetünk másoknak abban, hogy kiszálljanak, leálljanak, s egyáltalán ne is kerüljenek olyan helyzetbe, amikor kábítószerekhez nyúlnának. Számomra Isten valódi kegyelme, hogy ma nem egy üres vasúti vagonban vagy feltört lakásban, hanem az amerikai elnök születésnapi partiján, vagy a gyermekeim között tölthetem az időt. Hogy mások segítségére szentelhetem az életem, s nem én vagyok az, aki a hajléktalanszálló ajtaján zörget.

Szenczy Sándor élete arra példa, nincs az a mélység, ahonnan ne lenne út felfelé. 
- Senki sem véletlenül csöppent ebbe a világba. Minden ember Isten különleges, egyedi teremtménye, akit egy konkrét céllal hozott be a világba. Megpróbáljuk magunk irányítani a dolgainkat, kitalálni, mi is lenne a legszebb, a legjobb, mi tenne boldoggá, szebbé, sikeresebbé. Aztán néha  összekuszálódnak a dolgok. Van úgy, hogy látszik, van úgy, hogy kívül még minden csillog. De időnként a Teremtő megállásra késztet. Talán éppen a nehézségek, vagy csak a belül egyre mélyebben tátongó űr miatt. Annyi mindent kipróbált már, adjon esélyt Istennek is! Szólítsa meg, kezdje el keresni Őt. Tudom, elsőre őrültségnek hangzik - de  ez válasz lehet bárki kérdésére.