Paul Selbach utolsó útja - barátság épült a megtalált katonasír ürügyén

Lehet-e emberi porhüvely ennyire közel az út sarához, méltatlanul? Nem tudom elhinni, ezért nyomozásba kezdek, amikor megtudom: egy jó szándékú férfi, a Csurgóról elszármazott Rivnyák Tibor terve az, hogy  méltó módon helyreállítja a síremléket, amit egy helybéli - azóta öregember - ápolt évtizedeken át. Nem én vagyok az első, aki ír erről a sírról. Egy német újságban Wolfgang Birkholz közölt több mint negyven éve egy cikket, amelyben felhívta a figyelmet a főtörzsőrmester magyarországi síremlékére, ami  összekötő kapocs volt egy magyar és egy elbachi (Essenhez közeli település ez) német család között. Miközben a két állam viszonya  akkoriban még csak épülőfélben volt a háború utáni Európa két nagy politikai tömbjének szembenállása miatt, addig a két família  a gyakorlatban is megvalósította a népek közötti barátságot.

A cikk abból az alkalomból készült, hogy  Ságvári Ferenc (akkor már harmadszorra)   vendégségben járt Hans Selbachéknál, akik pedig már tízszer voltak  Fehérvárcsurgón. Az ismeretség 1962-ben, egy fehérvári benzinkútnál kezdődött. Hans Selbach testvérének, Paul Selbachnak a  sírját kereste, amely az elesett férfi  parancsnokának  közlése szerint a Csurgó melletti Atyapuszta temetőjében lehetett. Egy balatoni hotelben tudta meg Selbach, ami nekünk nyilvánvaló, hogy azon a területen  nincs  temető. Atyapuszta néhány háza  Fehérvárcsurgó határában volt,  mára egybeépült vele.
Egymás után vagy húsz magyar próbált neki a benzinkútnál segíteni, amikor megmutatta  a testvére haláláról szóló okirat másolatát. Végül egy teherautósofőr jelentkezett. Hans Selbach átült a kocsijába, és így jutottak el egészen a sírhoz, amit egy fakereszt jelölt az út szélén.
 - A vasúti átjáró felé volt egy földünk az ötvenes évek elején, oda jártunk kapálni - idézi fel emlékeit Ságvári Ferenc, miután akkurátusan becsukja mögöttünk a kaput, majd odabent, a kályha melegében bekapcsolja magnóját, hogy maga is felvegye a beszélgetést. Gyanakvó ember, jegyzem meg magamban. Aztán figyelek, mert folytatja.
 - Találtunk ott egy sírhalmot, és egy régebbi fejfát. A feleségem gondozta a sírt attól kezdve. Aztán 1962-ben be kellett mennem Fehérvárra üzemanyagért, és  a Balatoni úti kútnál találkoztam a némettel, aki mindenáron Atyapusztára akart menni. Amikor a közelbe értünk, elővett egy jegyzetfüzetet, s úgy kereste a sírt. Aztán amikor megálltunk mellette, sírni kezdett.
Selbach öccse feküdt ott, Paul. Pilóta volt, de miután meggyengült a látása, áthelyezték a légelhárításhoz.
- Tüzelőállásban lehettek az út mentén, vélhetően páncélelhárítást végeztek - találgat Ságvári Ferenc. A helyiek közül emlékeznek néhány légelhárító ágyúra (talán 88-asok lehettek?), ilyen löveget a németek előszeretettel használtak tankok ellen. Rettegett tőlük az ellenfél, és vadászott rájuk.  Paul  ott halt meg a Móri árokban. Négyen voltak testvérek,  ketten élték túl a háborút: egy másik Selbach Csehországban veszett oda.

Tovább beszélgetek az idős emberrel, aki 1924-ben született Bodajkon. Nincs jó véleménnyel a történészekről, szerinte amit ketten állítanak, annak már a fele sem igaz. Azt mondja, nagyon nagy kavarodás volt, ő egy Mór melletti tanyán vészelte át a frontot, az oroszok érkezését.
- Egyik nap a németek jöttek, másik nap már az oroszok, szinte csak a rohamsisakról tudtuk, éppen kitől kell félni. Van, akinek az megszállás volt, van, akinek felszabadulás. Nekem az utóbbi - mondja, majd láthatja megrökönyödésemet, mert   hozzáteszi: - Megszabadultunk a férges cselédlakásoktól. Engem az oroszok nem bántottak, csak a németek. Egyszer bejöttek négyen-öten katonák, s az egyik mellbevágott, mert nem hoztam neki ágyat, amire lefekhet. Ott voltak az asztalon a géppisztolyok, s arra gondoltam, felkapok egyet és lehúzom az egész bandát. De aztán bejött egy őrmester, és elcsendesedett mindenki.

Arra gondolok, ez  mégsem mérhető az oroszok által meggyalázott nők, kivégzett férfiak százaihoz, ezreihez. Az elveszített negyven évhez. Dehát Emerson is arra célzott az Esszékben, hogy a teljes történelmet meg lehet magyarázni az egyéni tapasztalatokból. Persze találkozott Ságvári Ferenc szovjetekkel is.
- Az egyik azt mondta, ott van egy német, etessem meg vele a kutyát. De az nem volt hajlandó enni a  testből,  félrekapta a fejét. A háborúban a győztes diktál, mindig annak van igaza, legyen bármi. 

Képzeletben ugrunk az időben, és Ságvári Ferenc elmondja, egyszer megjelentek nála a német követségről, és ő elmesélte, amit a környéken eltemetett  katonákról tudott. Akkor már sejtem, hogy az a bizonyos sír nem rejt földi maradványt. Irány a Szentlélek temető. Végigjárom a kőkereszteket, de nem találom Paul  nevét. Aztán a körben felállított gránittáblákhoz megyek, s ott  lelem  meg azok között, akik az ismeretlen németek  között fekszenek. 
- Annak idején a Német Hadisírgondozó Szövetség exhumálta a temető második világháborús parcelláját - mondja Poklosi Péter, az 1990-ben megalakult Magyar Hadisírgondozó Szövetség elnöke, amint hívásomra a helyszínre ér. - A sírjelek nélküli füves térséget régészeti ásatás módszerével tárták fel. Az előkerült 167 magyar és 510 német katona az elhalálozás sorrendjében volt eltemetve, őket saját bajtársaik földelték el valamikor 1945. március 23-áig, a Vörös Hadsereg bevonulásáig. Később feltártak két tömegsírt, az ott találtakat a lakossággal temettették el még a harcok után. Aztán 1988-ban Szabadbattyánból, a háború idején kötözőhelyként működő iskolaudvarból és a temetőből újabb 500 német katona került ide. Az így kialakított sírkertet 1991-ben szentelték fel, majd a megye más részeiből is ide hozták az idővel meglelt németek maradványait, számuk ma már több ezerre tehető.

Paul Selbach 1915-ben született, s 1945. január 7-én halt meg, olvasom a neve mellett a gránitlapon. Eszembe jut, hogy napra pontosan 54 évvel korábban, mint ahogyan második fiam világra jött. Múltba vesző oknyomozásom (és időutazásom) következő állomása a csurgói frontvonal. Ebben Veress D. Csaba hadtörténész van segítségemre, akivel társszerzőségben (a harmadik szerző Csurgai-Horváth József volt) 2002-ben Harcok és bűnök címmel igyekeztünk megírni, ami a második világháborús Fejér megyében történt.
A megye teljes területe 1944. december 27-ére már a szovjet 4. és 46. hadseregek kezére került. A magyar-német hadvezetés azonban már gyülekezett Budapest felmentésére. Miután Bicskénél a déli irányú áttörés nem sikerült, a német hadvezetés egy kisegítő csapás megindítását rendelte el: ez volt a legendás KonrádII fedőnevű akció. Az ellentámadás egyik hulláma 1945. január 7-én indult meg nagyjából Söréd és Magyaralmás térségében, s ezekben részt vett az 503. német nehézpáncélos osztály mellett a 23. német páncéloshadosztály és a 4. német lovasdandár. A szovjet ellencsapások sem maradtak el. A harcok hevességére utal, hogy egy Sárkeresztes felől induló orosz ellenlökés során a németek 57 szovjet harckocsit, amerikai gyártmányú Shermannokat lőttek ki sorban egymás után.
Azt feltételezem, Paul Selbach ebben a csatában halt meg. Harmincéves volt.