Szent Balázs a néphiedelemben

A magyaroknál a középkor óta népszerű Balázs püspök ünnepe, területünkön azonban csak a katolikusok által jegyzett. A legendát Csókakőn így foglalták össze:
"Szent Balázs püspököt hívták egy beteghez, akinek megakadt a torkán a halszálka. A püspök könyörgésére a beteg meggyógyult." Ennek okán került sor a múlt században is a katolikus templomokban a balázs- vagy torokáldásra. A napi szertartás végeztével a torok védelmére a pap régebben egy darab, hajlított formájú, újabban két, összeillesztett gyertyát emelt a hívők torkához.
A termésjóslás és madárűzés abban nyilvánult meg, hogy a szőlősgazdák a birtokuk négy sarkában megmetszettek egy-egy tőkét. Kérték Balázst, védje meg a szőlőt, a termést leevő madarakat pedig ősszel zavarja el. Február 2-án, gyertyaszentelő Boldogasszony napjára a következő vonatkozott: ha esik a hó, fúj a szél, nem tart sokáig a tél. Ide kapcsolható a barlangjából előjövő medve is. Az állat kicammogva megnézi  az időjárást. Napsütésben, ha meglátja saját árnyékát, visszamegy még aludni a kuckójába. Veresegyházán a medveparkban ez külön látványosságnak számít ma is. Balázskor figyelték az időt a falusiak az elmúlt századokban. Azt tartották, ha esik, nyárelőn elveri a jég a termést.
A gyermekek balázsjárása már a 17. században is régi szokásként emlegetett, vidám kéregetés volt, amelyet a középkori véndiákok terjesztettek el. A balázsénekek az adománygyűjtés eszközei voltak, az iskolamesterek és a tanítók alkalmi jövedelmét is szaporították. A kor legfontosabb italát, a bort is belefoglalták ezekbe. A diákokat a színjátékszerű kéregetés mellett a szőlőmunkával is igyekezték megismertetni a hivatalos, népiskolai oktatás során.