Jézusom, de ismerős!

A színpadon kosárlabdamezbe öltöztetett színészek, táncosok. Egymásnak dobálják a labdákat, amelyek több mindent jelképeznek. Például az űr benépesítését, a teremtett bolygókat. A kosarasok hátán nevek: Jean Paul Sartre, Galilelo Galilei, Karl Marx, Aquinói Szent Tamás, Hubbard, a görögök és így tovább. Filozófusok, írók, valamennyien valamely nézet képviselői. Ergo már az előadást indító, kicsit groteszk, kicsit csipkelődő ének összekapcsolódik a filozófiával, és így, jelzésszerűen felvonul a világtörténelem szinte összes lényeges ideológiája. A szereplők egymásnak dobálják a filozófiai labdákat és kinyilatkoztatásokat, amelyek hol ellentmondanak egymásnak, hol találkoznak, de inkább a káosz az úr. Nincs más megoldás: jussunk vissza az emberiség legnagyobb és legmegrázóbb történetéhez és könyvéhez, a Bibliához. Az Újszövetség első könyvéhez, Máté evangéliumához...

Lényegét tekintve erről szól a Godspell című musical is, amelyet pénteken mutattak be a Vörösmarty Színházban. A fent említett nyitóképre visszatérve: nem ez a kedvenc jelenetem az előadásból, azt viszont el kell ismernem, hogy nem könnyű szellemesen és frappánsan megmutatni ezt az indítást, a (tév)eszmék, hitek kavargásával. És hála istennek Szűcs Gábor  rendező és csapata bírták képzelőerővel: számos ötlettel előrukkolnak. Pedig nincs könnyű dolguk, hiszen a példabeszédeket, bibliai tanításokat, történeteket kellett látványos, de érthető és ráadásul szórakoztató módon megjeleníteni. A Godspell egyébként jelenthet példabeszédet, de Isten igéjét is, emellett természetesen az ismert zenei, éneklési stílust is hasonlóképpen hívják.

Stephen Schwartz-John Michael Tebelak  művét a hetvenes évek elején, pontosabban 1971-ben mutatták be, abban az esztendőben, amikor Andrew Lloyd Webber  talán még híresebb alkotását, a Jézus Krisztus szupersztárt. Mindkettő az új évtized válaszát jelenti a hatvanas évek kétkedésére, mindent tagadására. Lényeges különbség azonban közöttük, hogy amíg a Webber-mű Jézus történetére összpontosít, a Godspell a Biblia erkölcsi tanításait boncolgatja, külön-külön, stilizált módon bemutatva a példázatok színét és fonákját. További fontos eltérés, hogy a Godspell hangvétele jóval szarkasztikusabb, ironikusabb, humorosabb.

 Amikor a rendezővel beszélgettem, ő tréfás moralitásjátéknak nevezte a darabot. amely a szó hagyományos értelmében nem dráma, lényege ugyanis a csoportos jelleg, az összjáték, a zene, tánc, szöveg, pantomim egyenrangú szerepe. A közösség tagjai sokféle figurát játszanak, és szinte a kisgyerek, a naiv és sokszor az önző, sőt (bohóc)kodó ember álmélkodásával csodálkoznak rá Jézus tanításaira. Ám a játéknak, tanulásnak egyszer vége szakad, és rá kell döbbenniük, hogy végig kell nézniük a passiót, fel kell vállalniuk a Golgotát. Kell némi bibliai ismeret ahhoz, hogy a jelzett színpadi nyelven előadott példázatokat felismerje a néző, ám, ha ráhangolódott, kifejezetten élvezheti a látványt és a hangzást. (Megjegyzem, az utóbbin  ami a keverést, arányokat illeti  van még némi csiszolgatnivaló, de ezzel nem a kitűnő zenekart akarom bántani.) Az ismereteken kívül csipetnyi tolerancia is szükségeltetik, hogy az evangélium tanításait ebben a formában befogadják. A csütörtök esti bársonyszékes közönség a kezdeti meghökkenés után vette a lapot. Volt ugyan, aki azon keseregett kicsit, hogy amit lát, azon nem tud keseregni, de a nézők egyre oldottabban nézték a darabot. Nyilván sokan rá is ismertek a példázatokra, személyekre úgy, ahogy a Tűzkő Sándor  játszotta figura, aki a megváltó belépésekor felkiált: Jézusom, de ismerős!

Egymást követik egyébként a jól kivitelezett és többségükben szórakoztató ötletek, amelyek mégsem viszik a murvára a történeteket, inkább emberi gyarlóságainkra világítanak rá. A díszlet (Libor Katalin  munkája) egyszerű, és szintén a játék a játékban dramaturgiai megoldását szolgálja. Az enyhén lejtő színpad mellett tükrös öltözőasztalokat, ruhatartó fogasokat helyeztek el, ahol a játék résztvevői átváltoznak. A szereplők kiszólásai úgyszintén ennek részei: szellemes például a második felvonás látszólag véletlenszerű indítása, amikor Tűzkő beszél a közönséghez, közölve, hogy hamarosan énekelni kezd. Ezen áll vagy bukik minden, de az összjáték pontos, szinte hibátlan. Mindenki jól teljesít, de Bakonyi Csilla, Buch Tibor, Farkas Gábor, Tóth Auguszta  és Tűzkő láthatóan élvezik többes szerepüket.

Ám társaikra  Fehérvári Péter, Kósa Zsolt, Ullmann Mónika, Wégner Judit, továbbá Bartha László, Borbély Brigitta, Csaba Krisztina, Gál Gergely, Gulyás Balázs, Juhász Diána és a tánckar) sem lehet semmiféle panasz. Jó választásnak bizonyult Dávid Roland  is Jézus szerepére. A jelmezek - a tervező Győri Gabi - kifejezik a karaktereket.
 Összefogott, látványos, jól megkoreografált előadás született a Vörösmarty Színházban. Valószínűleg irdatlan munka, ezernyi próba előzte meg, ám szerencsére az erőlködés nem látszik rajta.