Szörnyű: tömegsírrá lett falvakban jártak, csak halottakat találtak

- Annak idején Székesfehérváron szerveződött meg a Magyar Speciális Mentők Egyesülete, bőven van tehát előzménye annak, hogy a megyeszékhely tűzoltói ilyen bevetésekben vesznek részt. De úgy tudom, önöknek az indonéziai volt az első akciójuk...

Pintér Nándor:  - Tavaly novemberben Csehországban voltunk egy gyakorlaton, ahol éppen egy földrengés utáni helyzetet modelleztek. Onnan sok tapasztalatot magunkkal tudtunk vinni. Kiérkeztünk, s ahogy leszálltunk a repülőgépről, mentünk dolgozni.
Kovács Norbert:  - Tapasztalatunk tényleg csak annyi volt, mint amit gyakorlatokon szereztünk, mert ez volt az első bevetésünk. Bár korábban készültünk Görögországba és Kínába is, de általában inkább orvosi segítséget kérnek, a műszaki mentést kevésbé igénylik. De a gyakorlatokon részt vettek kilencven százaléka most elment Indonéziába, ahol kiválóan együtt tudtunk működni a más országbeli mentőegységekkel.

- Egyik a gyakorlat, másik a valóság. Mekkora szakadék húzódik a kettő között?

P. N.:  - Hatalmas. A gyakorlaton volt egy gyárépület, s át kellett törni a födémet. Nyugodtan dolgoztunk, csináltuk, amit kellett. Most ott voltunk egy háromemeletes, összedőlt épületben: a ház első és második szintje húsz centi magas volt. Ilyenkor bent dolgozni a bontókalapáccsal... Hát, bizony más érzés az ilyen. Felfelé figyeltünk, mikor indul meg valami.
K. N.:  - A lakosság is akadályozta a munkát, mert ott voltak a romokon, keresték eltűnt hozzátartozójukat. Rájuk is figyelnünk kellett, nem csak magunkra és egymásra.

- A halottak látványa egy tűzoltó számára sajnos megszokott... Tényleg el lehet viselni az ilyesmit rezzenéstelenül?

P. N.: - Valóban nem szokatlan az ilyen, mondhatjuk, éppen csak a bőrük színe volt sötétebb, de ez így egészen nem lenne igaz. Mert amit ott Indonéziában láttunk, az sokkal rosszabb volt annál, mint amit Magyarországon nap mint nap tapasztalunk. Ha valakin rajta van az épületnek a második szintje, az elég csúnya munkát tud végezni. Nálunk azért ritka az ennyire szétroncsolt holttest... Mindketten több éve vagyunk tűzoltók, ha nem bírnánk elviselni az ilyet, vélhetően már régen nem dolgoznánk itt.
K. N.: - Az épületek szabályosan ledarálták az embereket, s ez nagyon durva... A nagy melegtől pedig igen gyorsan beindultak a bomlás folyamatai, ezt is el kellett valahogyan viselni. Azt hiszem, máig még nem is nagyon tudtuk feldolgozni lélekben a tapasztaltakat, most úgy hiszem, nem viselt meg, de a későbbiekben még lehet nyoma.
 
- Éreznek csalódást azért, mert nem sikerült senkit megmenteniük? Talált egyáltalán valaki élőt azon a környéken, ahol a magyarok kutattak?

P. N.: - Csak annyit tudunk, hogy valamelyik külföldi mentőcsapat egyetlen élő embert talált, de nem hallottuk, kik voltak azok... Természetesen sokkal jobb szívvel jöttünk volna haza, ha ez nekünk sikerül. Csak azzal vigasztalódhatunk, hogy azoknak, akiket megleltünk a tragédia után, szeretteik megadhatták a végtisztességet.
K. N.: - Itthon az jelenti a sikerélményt, ha mondjuk eloltunk egy tüzet. Jobb érzés lenne azt mondani most, kint jártunk, s megmentettünk valakit. Sajnos nem sikerült.

- Jut ilyenkor egy kis idő arra, hogy lássanak valamit a romokon kívül is? Persze nem városnézésre gondolok, de talán némi benyomást szerezhettek.

P. N.: - Csak azt láttuk, amit az utak során. Négy autót kaptunk, s azokkal mentünk egyik helyszínről a másikra. Gyorsan kialakult az ottaniakkal a kapcsolat. Kérdezték, honnan jöttünk, igyekeztük elmagyarázni, hogy Európa, s ott van valahol Magyarország is... Csak kevés esetben láttuk, hogy dereng valami.
K. N.:  - Barátságosak voltak, de nem tudták hová tenni Magyarországot. Szegényen élnek, azt láttuk, de nagyjából ennyi. Nem volt másra idő.

- Az indonéz kormány négy települést nyilvánított tömegsírrá. Olyanokat, amelyeket eltörölt a Föld színéről a sárlavina. Jártak ilyen helyen?

P. N.: - Este értünk oda, jöttek a helyiek, mondták, mekkora baj van. Megpróbáltunk feljutni a helyszínre, de érkezett egy trópusi eső. Akkor leállítottak minket, senkinek sem lehetett már visszamenni. Másfél órás lett volna az út erdős, sziklás területen. A falut elmosta a földcsuszamlás, s az eső miatt bármelyik pillanatban újra megindulhatott a hegy. A helyiek azt mondták, ötvennégy ember tűnt el a saját falujukból. Amikor jött a sárlavina, akit nem sodort el, az kereste maga körül a házakat, csak néhány túlélő tudott lejönni a hegyről sérülten. Láttuk, hogy három-négy kilométeres sávokban hiányzik az erdő.
K. N.: - A földcsuszamlás talán magánál a földrengésnél is rosszabb, mert napokig bármelyik pillanatban megindulhatott a hegy. Akármennyire szerettünk volna feljutni, a helyiek nem hagyták. Várnunk kellett addig, amíg eláll az eső, de másfél napig zuhogott egyfolytában. Amikor végre elállt, a helyiek úgy döntöttek, hogy azt a falut már nem lehet megmenteni, tömegsírrá nyilvánították. És megköszönték a külföldieknek a segítséget. A mentés hivatalosan befejeződött, de a magyar vöröskeresztesek még maradtak.

-  Mennyit aludtak az ott töltött négy nap alatt?

P. N.: - Az első két és fél napon szinte semmit, aztán, miután lefújták a keresést, egy hangárban várakoztunk a repülőgépre.
K. N.: - Akkor már próbáltunk valamennyit aludni, de egy hatalmas csarnokban, ahová folyamatosan érkeznek a külföldi segélyszállítmányok, s ahol dolgoznak a helyiek, nem nagyon sikerülhet.

- A végére egy nagyon kézenfekvő kérdés: mikor kezdődik a következő szolgálat a székesfehérvári tűzoltóságon?

P. N.:  Szombaton.
K. N.:  Nekem vasárnap.

A fotón balról Kovács Norbert és Pintér Nándor  a fehérvári tűzoltólaktanya udvarán
Fotó: Koppán Viktor Dávid